Irodalmi Szemle, 1963

1963/2 - DISPUTA - Tóth Tibor: Irodalomról, művészetről

köszönetét mondanunk, ha megmondhatnánk az igazat, ha nem lennénk csak függelék, felszabadított unokaöccs, ha ... és egyáltalán . . . ha nem lennénk tátraaljiak, akik kölcsönösen csak gyűlöljük, el nem ismerjük egymást, ha nem születtünk volna éppen most, túl korán vagy túl későn, akkor — szárnyalnánk, mint a sasmadár, olyan táncot járnánk, hogy remegne az egész akol. Csakhogy ..., mit lehet itt tenni?

Talán kissé túl bőre sikerült Tatarka cikkének ismertetése, de úgy érzem, ez a gondolatébresztő írás megérdemelte, hogy hazai magyar irodalmi lapunkban ne jelenjék meg túlságosan megcsonkítva.

Be kell még számolnom Peter Karvaš, a neves szlovák drámaíró két cikkéről. Az elsőben egy véletlen találkozás ürügyén — két szlovák- és oroszszakos egyetemi hallgatónővel találkozott, akik a legelemibb irodalmi kérdésekkel sem voltak tisztában, a legérdekesebb műveket sem ismerték — felveti a kérdést; kinek írunk, s ezzel kapcsolatban gondolkodóba esik az irodalom, a művészet jövendő közönségének, sőt ismertetőinek, megszerettetőinek problémáján. Felveti a kérdést: valóban olyan indítékok késztették-e e két lányt a szlovák nyelv, a szlovák nyelvi kultúra tanulmányozására, amelyek a költészet szenvedélyes szerelmeseivé teszi őket? Olyan emberek lesznek-e a szlovák nyelv és irodalom tanárai, akik könyv nélkül el sem tudják képzelni életüket, vagy olyanok, akik csöppet sem kevesebb érdeklődéssel és pillanatnyilag nagyobb társadalmi haszonnal szentelhetnék magukat az agrobiológiának vagy a földmérésnek? Ha a „legjobb kádereket“ a bányák, nagykohók, atomerőművek és kibernetika számára foglaljuk le, milyen kádereket készítünk elő ahhoz, hogy biztosítsuk kultúráltságunk gyors gyarapodását? Nem fenyeget az a veszély, hogy néhány évtized múlva Szlovákiából rendszeres rakétajárat közlekedik majd a csillagokra, de csak egyes, esetleg „problematikus káderek“ tudnak majd Andrej Sládkovič létezéséről?

Figyelemre méltó Peter Karvaš cikke, amely a Rudé právo-ban jelent meg, s amelyet a Kultúrny život bő kivonatban ismertet. Nemrég mutattak be mozijaink egy új szlovák filmet, címe „Az ökölvívó és a halál“, rendezője Peter Solan. Ezt a filmet, mint Karvaš írja, 1958-ban írták, de csak 1963-ban került a közönség elé. Időközben néhányszor műsorra tűzték és ismét levették a műsorról. Szerzőit többek között azzal vádolták, hogy filmjükkel nem harcolnak a fasizmus ellen, hanem tulajdonképpen kezére játszanak... A szerzőknek hosszú éveken át harcolniuk kellett témájuk realizálásáért, időnként levertség, elkedvetle- nedés vett erőt rajtuk, ami nem használt sem nekik, sem művészetünknek, pedig — mint Karvaš írja —, olyan forgatókönyvről volt szó, amely nemcsak felülmúlta az átlagot, hanem jelentősen túltett a zömén mindannak,

amit az utóbbi terméketlen és félresiklott évek során Szlovákiában forgattak; végül pedig a legfiatalabb írói, rendezői és színészi nemzedék munkájáról volt szó, amelynek művészi érése rohamosan halad előre. Karvaš ezzel kapcsolatban felveti a kérdést, ki a felelős, s hangsúlyozza, nem is arról van szó, milyen a film, hisz amikor ez a film nem került a néző elé, simán és mondén harc nélkül, ellenállásba nem ütközve egész sor filmet állítottak elő, amelyeknek igazán nem volt semmi mondanivalójuk és a semmit is hihetetlenül alacsony színvonalon mondták el. Olyan légkörben éltünk, amelyben kockázatosnak számított jóváhagyni olyan anyagot, amely egyszer esetleg helytelennek bizonyul, de a legcsekélyebb kockázattal sem járt megakadályozni olyan művészi tettet, amelyet esetleg aggályosnak találtunk, még akkor sem, ha ez az aggályosság saját alkalmatlanságunkból, értetlenségünkből, abból a képtelenségünkből fakadt, hogy felnőjünk a mű színvonalára. Itt egyszerre új, döntő szempontból mutatkozik meg a jóváhagyó szerveknek a felelőssége, amelyet a kollektív döntés gyakorlatának fontos és kétségtelenül helyes megnyilvánulását jelentik. Megmutatkozik, hogy felelősek nemcsak azért, amit jóváhagytak, hanem azért is, hogy útját állták egy műnek, amelynek társadalmi haszna később bebizonyosodott, vagy amelynek társadalmi értalmasságát tényleg sohasem bizonyították be. Ez, egyben azt jelenti, hogy a kész recept nélküli, felfedező szándékú művészi törekvések iránt megnyilvánuló türelmetlen, ingerült viszony egyáltalán nem a pártos elvhűség és szilárdság megnyilatkozása; ellenkezőleg, a bizonytalanság s a vele kapcsolatos félelem nyilvánul meg benne, amely retteg a vitától, a felelősségtől, attól a kötelességtől, hogy kellő színvonalon védelmezze nézetét és álláspontját. Peter Karvaš végül hangsúlyozza, a cikk megírásának közvetlen ürügye egy szlovák film megkésett bemutatója volt. De az eset tanulságai sokkal szélesebb érvényűek. Az alkotó művészekben és nemcsak bennük pusztító nyomokat hagyott hátra az a sokéves harc, melyet azért a jogukért vívtak, hogy szólhassanak. A XII. párt- kongresszus kötelességükké tette,, hogy véget vessünk a művészek alkotó munkájával szemben megnyilvánuló érzéketlen, becsmérlő magatartásnak; az efféle magatartás egyik legpusztítóbb megnyilatkozási formája volt ez. A szlovák film új művészi irányító szerveinek

— s ugyanakkor valamennyi szerkesztőségi és művészi testületnek — annak tudatában kell dolgoznia, hogy a felelősség kérdésének nem csupán bürokratikus, hanem kulturális — politikai, művészeti és emberi oldala is van, ez jelenti minden pozitív elképzelés kiindulópontját, — fejezi be cikkét Peter Karvaš.

Néhány szlovák író állást foglalt a közelmúltban mindnyájunkat, egész társadalmunkat érdeklő, s úgy vélem, nem csupán az irodai-