Irodalmi Szemle, 1963

1963/2 - DISPUTA - Tóth Tibor: Irodalomról, művészetről

Dušan egy mukkot se szólt, és elmúlt sok-sok határozat, amelyekkel ő sohasem értett egyet, nem szavazta meg egyiket sem. Bizonyíthatja ez vagy amaz a földije, jóbarátja, együtt voltak a büfében, mialatt a többiek szavaztak.

A tátraalji értelmiségiek, akiknek oly tágak az érzései és oly tág a lelkűk, főleg pedig azok, akik atyáik hagyományait ápolva a közvéleményt alkotják, ezek immár évszázada édesbúsan, mámorítón vajúdnak, álmodoznak önmaguk (és a nemzet) nagyságáról, míg nem kapnak valamiféle megyefőnökséget, maradékbirtokot, jól fizetett hivatalt, míg el nem né- mul váteszi, prófétai szavuk. Mind ez ideig hatalmasan vajúdott lelkészi és lelkipásztori, költői, tanítói értelmiségünk. Volt miért. Elsősorban azért, mert senki sem meri rajtakapni és leleplezni.

Am a vajúdás egyre terjed. Ma már vajúdnak a szőlőművesek, sőt vajúdik minden pa- ■ raszt, a gyárakban dolgozó néhai parasztok és a szövetkezetben maradt maradék-parasztok is vajúdnak. Nemrég egy szövetkezetben jártam, amelybe magam agitáltam az embereket, s éppen ezért ismerem, mint a tenyeremet. Az egész szövetkezet már jó tíz esztendeje vajúdik, s a nagy vajúdásban teljesen elfogyasztotta erőit. Az ismerős jogán benyitottam az istállóba. A gondozatlan, kiaszott ötven állat nem is tehén volt, csak csutak, ahogy mondani szokták. Előbb reménykedve rámnéztek, aztán mind az ötven farral fordult a vályúhoz (helyük tehát van bőven) és ganézni kezdett. Közöttük ült egy ember, egyébként etető lenne a címe, ült, mint Rodin Gondolkozója, mintha ő hordozná vállán a világ terhét, vagy legalábbis azt a felét, amely a szövetkezetre jut belőle. Hogy van, Popluhár bácsi, kérdem tőle. Hogy lennék, legyint, mintha bögölyt hessegetne. Hát bizony inkább leharaphattam volna a nyelvemet, semhogy ilyen butát kérdezzek. Szót szóba öltöttünk, míg végül vajúdni kezdtünk, öröm volt hallgatni. Bementünk a kocsmába egy féldecire, és vajúdtunk újfent. Az ember már el is hallgatna, ha... de nem lehet, hiába. Tudja, ez már így van, — vajúdott Popluhár bácsi, ez a derék, jólelkű ember, mert hát ő is kis keréknek érzi magát, amely forogna szívesen, ha... Szereti a jószágot, ért hozzá, azért is lett etető, megetetné, lecsutakolná, kitakarítaná, ha. . . A többi a bűnös, egész biztosan, még akkor is, ha én is köztük vagyok. De én kis kerék vagyok, forognék, ha a többi is forogna.

A másik fölött ítélkezni <nem lehet, hiába lenne pontos a lelkiismeretünk, mint a patikamérleg. A lelkiismeret azért lelkiismeret, mert legelőször önmaga fölött ítélkezik. A tehetetlen, eltompult lelkiismeret csak vajúdik, mint a kutya kergeti saját bolhás farkát.

Nem akarok hízelegni senkinek, de higgyék el, a jól működő gyárakban a munkások nem szenvednek vajúdásban vagy álomkórban. Beszéltem egy fiatal mesterrel, aki fiatal brigádjával együtt gyárában teljesíti és túlteljesíti a termelési tervet, s ráadásul segít a patronált szövetkezetnek. Sem őt, sem a brigádját nem kaptam rajta, hogy nemzeti kedvtelésünknek, sportunknak, a vajúdásnak hódoltak volna. Azt javasolta a szövetkezeti tagoknak, akik morogtak, mert csak hat vagy tíz koronát kaptak egy munkaegységre, hogy mérjék a munkaidejüket, jegyezzék fel, menynyi ideig dolgoznak a szövetkezetnek, a társadalomnak. írják fel és aztán beszéljenek.

Bizony, ma már nem mérhetjük az időt napnyugtától napszálltáig, de még a toronyóra sem elég. Stopperóra kell! Pontos, pontosabb önellenőrzés. Munkafegyelem. Legalábbis próbálkozzunk meg vele, mert más fegyelmet kív

án meg a paraszt, más fegyelmet az esztergályos, a laboráns, vagy a bolti elárusító munkája.

Azzal mentegetődzünk: bizonyos nehézségekbe ütközik, hogy őszinte, kritikus szóval forduljunk másokhoz, akik nálunk hatalmasabbak. Próbáljuk meg a következőt: legyünk e

lsősorban őszinték, kritikusak önmagunkhoz. Jegyezzük fel tiszta munkaidőnket, ne lopjuk meg magunkat és a többieket, ismerőseinket és barátainkat. Én megtenném, ha.... mi megtettük volna, ha... Hagyjuk már abba azt a rossz szokást, hogy személyes gondjainkat, személyes vagy nemzeti vágyainkat másoknak, főleg azoknak a nyakába akasztjuk, akikről tudjuk, hogy meghallgatnak bennünket.

Ne vajúdjunk, hagyjuk végre. abba. Ha valaki arról kezd beszélni, hogy azok ott fönn ... én megtenném, ha . . . — üljünk át egy másik asztalhoz, vagy mutassunk neki ajtót, bármennyire is vérzik a szívünk.

Gondolkozom, tehát vagyok. Nálunk ez régóta azt jelenti: vajúdók, tehát megmaradok állásomban, amelyet képtelen .vagyok ellátni, vagy azért, mert gyáva vagyok, vagy azért, mert már rég nem tudok gondolkozni. A munkámért, tiszta munkaidőmért sokkal többet kapok, mint amennyit megérdemlek. Ezért vesztegetek, próbálok elismerést zsarolni, mondom, hogy ez vagy az lehetnék, ha ... Aztán alkalmas időben, illetékes helyen vajúdók egyet, egyszer nemzeti szellemben, egyszer nemzetközileg, egyszer talpnyalón, és néha- néha kritikusan is, rendszerint magántársaságban, egyszer egy évben, esetleg óvatosan valami gyűlésen.

Hogy éppen a történelem napos oldalán vagyunk-e vagy pillanatnyilag kátyúban csücsülünk, lángelmék vagyunk-e vagy robotoló napszámosok, azon ne veszekedjünk már egymás közt — úgyis nyilvános titok már régóta. Minél tovább maradunk ott, ahol vagyunk, annál rosszabb nekünk. Saját hibáinktól, önmagunktól nem szabadít meg senki. De szűnjünk meg végre kölcsönösen hízelgéssel vesztegetni egymást, és vádolni a többieket: én megtenném, én megetetném a teheneket, igazat mondanék magamról, ki sem osonnánk mindnyájan, amikor rólunk történik döntés — ha ... ha a sors csak egy kicsit kegyes volna hozzánk, ha nem kellene mindig valakinek