Irodalmi Szemle, 1963

1963/2 - DISPUTA - Tóth Tibor: Irodalomról, művészetről

tovább a szégyentelenség pszihözisát, miért tűrjük a kifogást — én ugyan nem értettem egyet, de mit tehettem volna, amikor megparancsolták? Nemrég ugyanis ellentétbe kerültem egy elvtárssal, egy ügyben, amelyet mindketten jól ismertünk, egy EFSZ elítélt elnökéről volt szó, akit az ítélet után a bíróság elnöke magához hívott és azt mondta — tudom, hogy maga ártatlan, de meg kellett tenném... Az illető elvtárs azt bizonygatta, hogy a biztonsági szervek dolgozóját, aki az esetet „előállította“, elbocsátották és megbüntették. Hát a bírót? A bírót nem, a bíró mindmáig az ítélőszékben ül, mert az illető elvtárs szavai szerint „csak a kapott utasításokat teljesítette“. Lám, még mindig kísért agyunkban az, amit nem mindig találón személyi kultusznak nevezünk. E pillanatban jutott eszembe — munkásbecsületért, parasztbecsületért ... rendben van, magától értetődik. Legfőbb ideje, hogy így vessük fel az egyik sarkalatos erkölcsi kérdést — de mi lesz a bíró becsületével? Nem szabad továbbra is kifacsarnia a jogot olyan „utasításokat teljesítve“, amelyeknek semmi közük a joghoz és az igazsághoz, hogy a bíró az ítélet kimondása után ily furcsa módon kénytelen mentegetni magát az elítélt előtt. Mit szól mindehhez a bíró lelkiismerete, ama „nem marxista, idealista, a vallási szóhasználatban dívó fogalom?“

Ritkán fordul elő, hogy egy hetilapnak ugyanabban a számában két komoly, figyelemre méltó — véleményem szerint mondanivalójában időálló — cikk jelenjen meg. A Kultúrny život idei első száma e kivételek közé tartozik. Ladislav Mňačko már említett cikke mellett közölte Dominik Tatarka írását „Vajúdom, vajúdtok, vajúdnak“ címmel. (A napokban — s itt megint a cikk megírásának időpontjára, március közepére gondoljon, kedves olvasó — ötven éves volt Dominik Tatarka, amit nem azért tartok megemlítendőnek, hogy megkésetten köszöntsük, hanem elsősorban azért, mert az életkor fél évszázada éppen ennek az Írónak legújabb műveiben érezteti a dús élet- tapasztalat termékenyítő, gondolatokat gazdagító hatását. Ügy hiszem, joggal várhatunk tőle — a Fonott karosszékek és Véget nem érő beszélgetések után — további olyan írásokat, amelyek mondandójukban és gondolatukban is korunkhoz méltók.) A cikket — amelynek formája írói levél — az alábbiakban ismertetjük:

Engedékeny, általában türelmes természetem ellenére nem bírom már nézni ismerőseim és barátaim vajúdását. Ügy hiszem, senki a világon nem kéjeleg oly bensőségesen a vajúdásban, mint a tátraalji értelmiségi. Nincs nagyobb öröme, mint vajúdni egyet barátaink körében, akik elismerik tehetségét, lángelméjét, a kor kellemetlen süketségét és némaságát, a nép, a nemzet szomorú helyzetét. Ez számára a kéj, az édes élet. Más nemzetek

hasonló, érzelgős fiai — mint az irodalomból ismerjük őket — szemlátomást szenvedtek, mert más az álom, az eszmény és a valóság, gyötörte őket az unalom, a spleen; nálunk az ilyenek egész határozatlanul, édesdeden, fájón, de végeredményben kellemesen vajúdnak. A vajúdás ugyanolyan negatív jelenség, mint az unalom, a spleen — nem érzek már semmit, csak az érzések ürességét, végeredményben ez a célja és tartalma túltengő érzésemnek, amely egyéb tevékenység híján kétségbeesésben vájkál. A romantikusokat gyötörte saját ürességük, osztályuk üressége és árulása. Ám a szlovák vajúdás tulajdonképpen kellemes, főleg pedig kielégítő érzés, a vajúdás kézenfekvő, meggyőző, hagyomány szentelte kifogással élt és él: a sors nem kegyel bennünket, elnyomnak, lélegzeni sem hagynak — azok ott!

A vajúdás sznevedélye, a tehetetlen, nagyszerű érzés szenvedélye mámorító. Örökségünkké vált mindmáig, mint önmagunk megálmodott', de meg nem valósult nagyságának elképzelése. Az Ür 1962. évében egy Ilyen vajúdó, társadalmilag egvébként egészen kellemes értelmiségi személyt közelebbről nem firtatott okokból a tátraalji értelmiség képviselőjének kiáltják ki, s ha már kikiáltják, meg is választják és elküldik a fővárosba, hogy reprezentáljon, mondja meg véleményét a legfelsőbb fórumon. A fővárosi értekezleteken a tátraalji értelmiség nevezett képviselője csak hallgat, mint hal a vízben, ám annál hangosabban tapsol, esténként nagy hangosan és őseredeti módon dalol — és fizet mint a köles a borozóban. Aztán hazajön, barátai faggatják, Dušan, elvégre a mi emberünk vagy, a mi képünket viselted a fővárosban, megkérdezték tőled, hogyan gondolkozunk a dolgokról? Elvégre valaki vagy, valakit képviselsz, mi volt, mit mondtál?

Mihelyt az övéi körében érzi magát a fővárosba menesztett küldött, jólesön vajúdni kezd: — Drága pajtásaim, egészségetekre! Tudjátok, ha nem lettek volt azok a nemzetközi izék, én bizony megmondtam volna, már készültem is megírni a felszólalásomat, de aztán beszél az egyik, a másik, a tizedik küldöttség, mindenkin leírhatatlan lelkesedés lesz úrrá, még azok a mínusz be nem adott tojások is egészen más színben látszanak, az ember visszavonja jelentkezését a vitába. Aztán rá- bólint mindenre, elvégre mik vagyunk mi? Kis fogaskerekek.

És vajúdik tovább. Egyszer merészen, kritikusan, máskor gondterhelten, a nemzet és a világ nevében. Ha mindnyájan, ahogy itt ülünk, elég erősek lennénk, ha eljuthatnánk oda, ahová nem jutunk, ha nem kellene elfecsérelni erőinket, személyiségek lennénk, vezérek, gondolkozók, nagy közírók. Mit mondjak nektek, barátaim, úgyis mindnyájan tudjuk De igyunk egyet. Egészségünkre. Tudjuk, m van bennünk, mennyi erő, tehetség! Csak nt lennénk, ó csak ne lennénk apró kerekek..

így történt, hogy a fővárosba menesztett