Irodalmi Szemle, 1963

1963/2 - DISPUTA - Tóth Tibor: Irodalomról, művészetről

ban, hanem valamennyi eddigi társadalmi rendben is a társadalom csak azt a művészetet támogatta, amely szolgálta a társadalmat — pozitív állásfoglalásával, s ugyanakkor pozitív kritikájával is. Ez tehát nemcsak pártos állásfoglalás a művészet kérdéseiben, hanem történelmi igazság és törvényszerűség is.

A Kultúrny život szerkesztőségi cikke végén rámutat arra, hogy az ideológia területén — mint Nyikita Hruscsov hangsúlyozta beszédében — nem létezhetik békés együttélés. Ugyanakkor nem szabad felednünk azt a lenini megállapítást, hogy a proletariátus és kultúrája az egyetlen örököse mindazoknak a haladó vívmányoknak, amelyeket a gondolkodó és haladó emberiség létrehozott. A mar- xizmus-leninizmus megköveteli a kritikai és alkotó szellemben való átvételét mindannak, amit az egész emberiség létrehozott és létrehoz. Az ideológia területén nincs békés együttélés, ez törvény, mely ellen nem véthetünk; ám a burzsá ideológia ellen folytatott harcunk sikerének alapfeltétele, hogy ismerjük mindazt, ami ellenünk irányul, hogy megalkuvást nem ismerő, alkotó szellemű bírálatot gyakoroljunk fölötte. A művészetnek le kell vonnia ebből a tanulságot, meg kell tennie, mert egyfelől része az ideológiának, másrészt pedig az ideológiai felépítmény sajátos formája.

A szovjet kommunista párt első titkára, Nyikita Hruscsov beszédében, amelyre oly gondolatot ébresztőn reagált a Kultúrny život, megállapította (s e megállapítás nem új, megfelelőit megtalálhatjuk az utóbbi évek minden irodalommal és művészettel kapcsolatos pártmegnyilatkozásában): „A művész lásson meg mindent, ami pozitív, örüljön a valóságunk lényegét tevő pozitív vonásoknak, ugyanakkor nem szabad szemet húnynia a negatívumok fölött, rá kell mutatnia mindarra, ami életünkben az új létrejöttét gátolja.“ Ügy hiszem, ha végiglapozzuk az irodalmi lapoknak az utóbbi hónapokban megjelent számait, látnunk kell, hogy a művész, az író hivatásának ily pártos szellemben való értelmezése, az írónak gondja nem csupán a művészetért, hanem az egész társadalom fejlődéséért érzett gondja, e mindnyájunkat nyugtalanító közös gond elsősorban a szlovákiai írószövetség hetilapjában, a Kultúrny ži- votban nyilvánult meg. Érzésem szerint téved és elvakultságát bizonyítja mindenki, aki ezekben az írói megnyilatkozásokban valamiféle a múlt eredményeit semmibe vevő nihilizmust vagy szabadjára engedett, habzó szájjal üvöltöző liberalizmust lát: ellenkezőleg, e cikkében az a legmagasabbrendű, emberhez méltó gond jut kifejezésre, amely korunkban nem csupán az írók és művészek, hanem egyre nagyobb mértékben mindnyájunk sajátja.

A Kultúrny život idei első számában Ladislav Mňačko, akinek „A halál neve Engelchen“ című regényét a magyar olvasók is nagy tetszéssel fogadták, „Lelkiismeret“ címmel írt vezércikket. Egy régi emlékből indul ki, elmondja, hogy évekkel ezelőtt egy kassai fiatal jogász megrótta, mert előadásában a „lelkiismeret“ szót használta, márpedig ez nem marxista, hanem idealista, a vallásos szóhasználatban dívó fogalom. „1951-ben történt. Egy jogász burzsoá csökevénynek tekintette a lelkiismeretet. Szabadon dúlhattak a törvény- sértések“ — írja Mňačko, majd így folytatja: „Csak így történhetett, ami történt. A lelkiismeret polgári csökevénynek számított, ha valaki a hivatalostól eltérően gondolkozott, vagy esetleg nem értett egyet, azonnal troc- kista elhajlónak bélyegezték, „ott fenn“ mindent jobban tudnak, a tekintélyek emlékezetünkbe idézik Sztálin tételét az osztályharc kiéleződéséről, a szocialista társadalom építésének viszonyaiban nem a lelkiismeretedet, hanem ezt a tételt kell követned, ez mindent megmagyaráz, mindent megindokol...“ Mňačko hangsúlyozza, az eszme minden visz- szaélés, a személyi kultusz minden torz kinövése ellenére szép volt és szép marad, s a februári győzelem mámorában, amikor életünk valóban virágzásnak indult, senki sem sejthette, hogy a leghaladóbb, legemberségesebb eszme győzelme után ily ellentét támad az elmélet és a gyakorlat között. Csak a tapasztalat taníthatott és tanított meg rá. A személyi kultusz megerőszakolta a jogot. Általános gyanakvás lett úrrá a társadalmon, minden tévedést rosszszándéknak tulajdonítottak, minden eltérés a megszokott normától azonnal bizalmatlanságot keltett, így aztán általános felelőtlenség támadt. Mňačko emlékeztet Julo Slabejnak, a nagyszerű munkásnak, újítónak az esetére, megemlíti egy nagy építkezés igazgatójának esetét, aki csak azzal menekült meg a letartóztatástól, hogy rendbehozta, amit mások elrontottak. A cikk végén Mňačko ezeket írja:

„Pártunk XII. kongresszusa elhatározta, hogy leszámol a személyi kultusz maradványaival és következményeivel, a pártéletben és a közéletben tovább szilárdítja a lenini normákat. Ám a kölcsönös bizalmatlanság, gyanúsítás légkörét nem szüntethetjük meg csupán határozatokkal. Bátor, nem egyszer kockázatos, sőt kellemetlen tettek kellenek ahhoz, hogy helyreállítsuk az állampolgárok között a bizalmat. Pontosan különbséget kell tenni a jog és a jogtalanság között. Biztosítanunk kell, hogy visszaélések többé ne fordulhassanak elő. A személyi kultusz nem csak egy személy vagy egy csoport ügye, közülük csak kevesen vethetnek követ másokra, s tapasztalatból tudjuk, hogy aki e követ vethetné, rendszerint nagylelkű és megérti az összefüggéseket. A szocialista társadalom egyik erkölcsi törvényévé emeljük a munkás- és parasztbecsületet. (Csak a munkásokét és parasztokét? A mérnökökét, írókét és — funkcionáriusokét nem?) Emeljük további erkölcsi törvénnyé a tiltott szót — a lelkiismeretet is, miért ne? Miért ne lenne szocialista lelkiismeret? Miért tűrjük