Irodalmi Szemle, 1963

1963/2 - DISPUTA - Tóth Tibor: Irodalomról, művészetről

Tóth Tibor irodalomról, művészetről

Az utóbbi hetek és hónapok igazán nem mondhatók eseményteleneknek az irodalom és a művészet területén. Csehszlovákiában közel egy esztendeje sajtóvita folyik a csehszlovákiai írók III. kongresszusa előtt, valljuk meg őszintén, ez a vita sokat ígérő kezdet után ellaposodott, meglehetősen unalmassá vált — legalábbis az a része, amelyet hivatalosan az írószövetségi lapokban „kongresszust élőké- f szítő vitának" neveznek. Másfelől véleményem szerint az írókongresszus előkészítésében, az irodalomról, művészetről és társadalmi szerepükről vallott nézeteink formálásában a vita mellett legalább annyi, sőt fontosabb szerep jut azoknak a cikkeknek, amelyekben egyes írók mondják el — minden vitafelszólalási szerkesztőségi „megbízatás“ nélkül gondjaikat, véleményüket, nézeteiket a hibák megjavításáról.

Március közepén írom e sorokat — sajnos, abban a tudatban, hogy mire nyomtatott betűt létnak, ma érzett időszerűségük már jelentősen megfogyatkozik. Kényszerű sorsa ez minden lényegében időszerű írásnak, amely egy kéthavi folyóiratban jelenik meg. Annál szigorúbban kell válogatnunk az ismertetett anyagból, hogy a kései közlés időpontjában is mondjanak valamit az olvasónak, ne hassanak irattári ócskaságként, amelyen a fejlődés rég túljutott.

Napjainkban — megint a megírás konkrét kalendáriumi időpontjára, 1963. március idusának tájára gondolok — az irodalom és művészet világában nagy figyelmet keltett a szovjet kommunista párt első titkárának, a Szovjetunió miniszterelnökének beszéde, amelyet az írókkal és művészekkel rendezett találkozón mondott. Természetes, hogy hazai irodalmi folyóirataink is reagáltak a beszédre, a Szlovákiai írók Szövetségének hetilapja, a Kultúrny život hangsúlyozza, e találkozó puszta ténye bizonyítja a legjobban, hogy a szovjet kommunisták az irodalom és a művészet területén is lenini módszereket alkalmaznak, olyan módszereket, amelyekről a Szovjetunióban a személyi kultusz idején szó sem lehetett. A jelenlegi fejlődési szakaszt az jellemzi, hogy a szovjet művészet időszerű kérdéseit nem határozatokkal vagy irányvonalakkal, hanem a párt és az állam vezetőinek és a művészeknek találkozásain nyílt eszmecserével oldják

meg. Másképp nem is lehetne. Másképp nem is engedné meg a szovjet művészetnek az utóbbi években elért fejlődése, amelyet éppen a párt megújhodott lenini politikája ihletett. A tagadhatatlan sikerek mellett — mint Nyi- kita Hruscsov hangsúlyozza — hibák is tapasztalhatók, amelyek elsősorban abból következnek, hogy nem minden alkotóművész értelmezi még helyesen azokat a feladatokat, amelyeket a párt tűzött ki az irodalom és a művészet területén. A szlovákiai írók hetilapja ezzel kapcsolatban így ír: Nyíltan meg kell mondani, hogy az új fejlődési szakasz a sztálini személyi kultusz leleplezésének és megszüntetésének következményeképpen nem egyenes, töretlen vonalú, hogy úgy mondjuk konfliktus- mentes, és nem is lehet az. A pártéletben, az állami, kulturális és művészeti életben a lenini normák helyreállítása nem egyszerű, idilli akció. Mint a forradalomban minden, ez is kemény küzdelmet, harcot jelent. A pártnak nem csupán joga, hanem történelmi kötelessége is, hogy megbírálja e harcban az egyes művészek és egyéb csoportok túlzásait, tévedéseit és eltévelyedéseit. Ugyanúgy, ahogy lépésről lépésre, tudományos rendszerességgel leleplezi és leküzdi a gondolkodásban és gyakorlatban jelentkező dogmatizmust. Éppen ezért veszélyes illúzió volna azt hinni, hogy a formalizmus, az absztrakcionizmus, illetve a sztálini személyi kultusz időszakának „szurokfekete ábrázolása“ fölött gyakorolt pártkritika a szovjet életben bármiféle visszafordulást jelenthet. A javíthatatlan dogmatikusok esetleges ártalmas illúzióit igen előrelátón éppen Hruscsov elvtárs dönti romba. Minden ember számára, aki csak egy kis ítélőképességgel bír, világos, hogy a „XX. és XXII. kongresszus irányvonala“ nem csupán a személyi kultusz szülte minden rút jelenség következetes és végleges felszámolását jelenti, hanem elsősorban a kommunizmus építését bolygónkon. Ugyanakkor a művésznek világosan kell látnia azt is, hogy absztrakcioniz- mussal a kommunizmusba eljutni lehetetlen

— ugyanúgy, ahogy nem lehet eljutni oda mondjuk szlovák botosokban sem. A szocialista művészet akkor ér el a kommunizmusba, ha végre önmagát adja, ha végre korszerű, újító, pártos és igaz lesz. Nemcsak a szocializmusdisputa