Irodalmi Szemle, 1963
1963/2 - Mészáros Károly: Versek
1. Elégia a folyóhoz éjjel a hídon Mészáros Károly álmodok Álmodok, én mindig csak álmodok. Ha jelkelek: álmodok. Ha lefekszek: álmodok. Sétáimon mindig csak álmodok. Télen langy meleget, nyáron a forrót álmodhatom. Tavasszal: szerelem. Ősszel- is: szerelem. Annyi az álmom, Mindet tán meg sem álmodhatom. Jégtorlaszok. Egymás hátán, mint halakon a pikkelyek, úgy feszülnek és fehér fedelük oly néma. Ezek itt bitorlók. Elnyomták ősz folyónk szívét és arcát eltakarták; hol van az a kék selymes víz s a roppant erő? Hol van az erő, mely túlfeszíti a gátakat s mindenkit megöl? Hol vagy te szép öreg Duna? Hányszor megcsodáltalak, partodon elmerengve, simuló testedet hányszor megcsodáltam és suttogva, remegve szóltam: te vagy a szilárd s én egy gyönge ember a fázok nemzedékéből. De most... most sehol sem talállak; a vaksi éjben ezer villanyégő cikázik reád s fejem felett is fázósan andalog a fény tefeléd és az ég felé. Mondd, miért bújtál el. — Lásd, én itt felül villámlok s kezemből kihűl a vér: itt vagyok! Feszítsd szét ezeket a csúf torlaszokat, hogy lássalak; lelkedet törd felülre, hogy csodáljalak! Mert mi mást láthatok én ezen a földön, ha .tégedet nem s mit csodáljak e szikrázó éjjelen, ahol csak a hó csikorog és minden oly fagyos. Az ujjam is megfagyni készül. Nézd, én mégis itt vagyok, testemnek csak én parancsolhatok, én a lélek; az ember. 2. Siralmas ének Téged elnyomni tudtak, bár a természet alkotott, miképp csak engem. Te ott folydogálsz valahol lenn a mélyben s roppant tömeged mind kifakult, nem látsz semmit ez éjből, mely oly sötét, és a zúzmarákból, melyek ölelik a fákat, meg a ködből sem. Csak én látom! Mellemre feszülnek és rátapodnak a számra. Vesztükbe sietnek, megálljotok! Leheletemben lángok sisteregnek és máglyákat röpítenek az űrbe — mindent felégetek! A szénszínű éjszakát, a jeges szíveket, kétmedrü csillagok fényét, és szakadatlanul ordítozok parázzsal bérelt utamon, mely mint millió színes sáv, mint a szivárvány húzódik a természet felett.
