Irodalmi Szemle, 1963

1963/2 - Lehocky Teréz: Vénlányok

a hidegvízzel és a borogatásokat a fájós helyre rakja. Ki hord az ilyennek ételt, ki gyújt be a kályhába.

Hát rászánta magát a hideg-rideg kvarcember, Mária kisasszony.

Nem mozdult el a beteg ágyától, óránként hígított tálacskában új vizet, beadta a kanalas orvosságot, kitámogatta az árnyékszékre. Elhozta az ebédet, megfőzte a szerény vacsorát.

Olgának kedvére való volt ez a gondoskodás. S a két gyászkendős dáma, aki azelőtt fittyet hányt egymásnak, most úgy összeszokott, mint két ikertestvér. Elmondták, miért nem kötődött be a fejük a menyecske kendővel, hol vannak a szülők, testvérek.

Mária semmi újat nem tudott mondani. Körülbelül vele is ugyanaz történt. Nála se honosodott meg a szerencse, aggszűzült éppúgy, mint a másik. Ő tó istenhívő s így nem valószínű, hogy az ördöghóhér majd a pokolbeli kondérban pörkölheti földi maradványait.

Egy tiznapi terefere, ápolgatás után a két nő karonfogva sétálni ment. Várható volt, hogy a sérültlábú elgázolt áldozat zuhan többször a pádra a havas gesztenyefák alatt. Pont ellenkezőleg. Mária volt az, akinek az ápolgatás alatt megcsappant az ereje és meglankadt, mielőtt a parkon végigmentek volna. Fakult az arca színe, nagyokat dobbant a szíve.

Az orvos utasítására pár napig most neki kellett az ágyat őriznie. így történt, hogy ezúttal a jószív szerepét Olga vette át. Megismerte a boldogságot, mielőtt még az idő görbe kése és kaszája levágta volna. Megismerte, hogy milyen jó érzés az, ha valakinek még őrá szüksége van. Ott a beteg ágya mellett lehúzott függönynél, villanylámpa és gyenge rádiószó mellett bevallották, hogy egyetlen földi lény se élhet egyedül, legyen az ember vagy állat.

— Megvénültem, drága Olgám, s csak most kristályosodik ki bennem a teljes igazság. Sajnos, ilyenkor a bölcsesség is megkeseredett már. Míg fiatal vagy, nem érzed a magányt, elmehetsz, ahová a lábad visz. Nem érzed a hiányt, megelégedsz magaddal. Csak mikorra megszűrt az élet, jössz rá arra, hogy önmagáért nem élhet az ember. Az tévút. Másért kell élni.

Könnyet mázol szét szeme sarkában.

Mintegy feleletként, kiegészítésként, Olga folytatja. Neki is torkát fojtogatja a sírás.

— És akkor már gyereked nem lehet. Férjed nincs. Csak macskád, kanárid, papagájod van, amit pénzért vettél. Az agglegény daxli kutyát szerez be. Van munkád, gondod körülötte. A kalitka, az eleség, a sárgarépa, cukrostej. A cicát fürdeted, mint a pólyást.

Folytatja keserűen Olga.

— Aztán kinevetnek, kicsúfolnak. Vicclapokban mutogatják a vénleányi díszpéldányt. De ... sokszor elgondolkozom ... Nincs igazuk kicsit az embereknek? Az embernek először embert kell szeretnie, ez a legnagyobb törvény. Ha elvéted ...

Csend lesz. Egy nagyon régi óra kakukkol. Havazni kezd.

Pár nap múlva Olgának megint megdagad a térde. Az orvos semmit se lát rajta, de azért Mária megint felgyűrközik az ápoláshoz.

Ettől fogva váltakozva egészségesek és betegek.

A világ felfigyel rájuk. Mind a két vénlány emberségesebb, érdeklődőbb. Közlékenyek. Megállnak az ajtóban egy kis beszélgetésre, megkérdezik, hogy van a legkisebb gyerek, a toroklobbos, mikor operálják sérvre a férjet. Az apróságokat beengedték a lakásba, hagyták, hogy matassanak a sokkomódi bútoron. A mamák se voltak restek, ha fodrászhoz mentek, behozták a kölyköket letétbe hozzájuk. Hah, micsoda jól esett, ha a kicsinyek fekete szoknyájukba kapaszkodtak és sírva tiltakoztak a mama karhatalma ellen, aki őket innen kicipelte.

Ettől kezdve verőfényes lett az öregségük. Csendeskén, szelíden jártak, keltek az utakon, köszöntek szépen jobbra-balra, s őket is nagy kalaplengetéssel, barátságos meleg szóval köszöntötték ...

Az emberek, akik nyitott koporsóban látták őket, azt állították, hogy az arcukon a megbékélés, kiengesztelődés mosolya volt.