Irodalmi Szemle, 1963
1963/2 - Lehocky Teréz: Vénlányok
Lehoczky Teréz vénlányok Míg az ember fel van fegyverkezve a fiatalság vértjével és béklyótlan optimizmusával, nemigen gondol arra, hogy az öregség tolvajul, álnokul háta mögött lépeget, míg egyszer nagyot ugrik s máris megnyergeli a testét. Kengyelvassal szorítja szívét, meszet tol ereibe, agyába, meggörbíti hátgerincét és bütykösre faragja ujját. Ilyenkor hihetetlennek, furcsának tűnik, hogy nem mindenkitől búcsúzott el az ember ifjú korában úgy, hogy „isten veled, elválunk s többé már nem találkozunk“. Egyszer csak fölfájnak az apróságok és csődbe jut az emlékezet: hogy is hívták azt a mellékutcát, hová lett a sarki újságárus, a sánta borbély, ez meg az, akit évekig látott és únt? Egyre többet gondol rájuk az ember, egyre jobban hiányoznak... És lassan nincs is már kitől megkérdezni. Aki tudta, maga is elfeledhette, vagy megtért a poraiba. Ilyen sűrűsödő magánnyal volt körülvéve a kisvárosi Csokonay utcában két hallgatag vénlány, akik mindig egymás mellett ügettek, mint a fekete ikerlovak. Alázatosak, szomorú járásúak voltak. Megnyúlt orrúak, foghíjasok. Ódon nagy ridikülük a karjukra akasztva, nyakukban bársonyszalag, az arcukon csöpp púder. A kalapjukon meg az lemaradhatatlan fekete kaláris. Mindez semmi különös. Minden városnak, falunak megvannak a maga aszott, hetvenéves Évái, bolondjai, gyügéi, kísérletei, nem kell őket kikölcsönözni a szomszéd határból. A két temetői Vénusz közül az egyiket Olga, a másikat Mária kisasszonynak hívták. Eredetileg nem voltak mindig barátnők, sőt hét évig laktak egymás mellett, ugyanazon a folyosón, ugyanabban a szívtelen „bérkaszárnyában“ s alig ismerték egymást, pedig még a falaik is közösek voltak. Olga kisasszony apja Ferenc Jóska tüzérfőhadnagya volt, a mamáját „von“ családból szerkesztették, jómaga kerek harmincöt esztendeig tanítónősködött. Mária kisasszony a hetvenegyedik őszével csupa titokzatosságot keltett maga körül. Sohasem emlegette élete nyarát. A szomszédok találgattak: az egyik levitézlett kamaraénekesnőt, a másik apátnőt vélt benne. Csak egy volt a biztos, ez a két öregecske soha egy szót sem váltott senkivel, se egymással, se a szomszédokkal. Köszöntek, jónapot kívántak, de nem közeledtek. Begubóztak magányukba, vénlányi tiszta előkelőségükbe. Mondták is róluk ajkbiggyesztve: „Na, a vénlányokat semmiféle izmus nem neveli meg.“ Hét esztendő múltán, Mária kisasszony egy napon szem- és fültanűja volt annak, hogy Olga kisasszony a lármás utcán egy istentelenül gyorsan hajtó fiú kerékpárja alá kerülte Magától értetődik, hogy a járókelők felizgultak, lepocskondiázták a mai fiatalságot, egyesek, különösen a szoknyások éktelenül visítottak. Olyan szoros kordon kerekedett a sebesült körül, hogy még levegőt sem tudott szívni. Mire megjött a mentőautó, alig tudtak a szanitécek keresz- tülfurakodni a tömegen, nekik is jutott a szitokból, amiért két könyökkel tülekedtek, hogy az áldozathoz jussanak. Persze Mária is hallatta a maga kis diszkrét sikolyait, tartotta Olga fejét az ölében. Maga se tudta hogyan, őt is bekvártélyozták a mentőbe. Azt gondolták, családtag. A kórházból Olgával hazasántikált. Jókora ütésről volt csak szó, lábtörésről nem. Azt mondták, borogassa ólomecetes vízzel, majd lelohad a daganat. Igen ám, könnyű mondani. De a vénkisasszonyok csak kedves kis állatokhoz szoktak s nem járatosak a betegápolásban! Honnan szedjen egy elhagyatott, nyugdíjas nőszemély egy irgalmas szamaritánust, aki pepecselni fog óránként
