Irodalmi Szemle, 1963
1963/2 - Dobos László: Kegyetlen esztendők (regényrészlet)
Ránkszólt, valahányszor elment mellettünk, odébb állított... Aztán érthetetlenül felengedett: délfelé mindkettőnket beinvitált az egyik utazófülke sarkába és leültetett. Hatan ültünk a szúette fapadokon: Ismeretlen, gondolatokba merült emberek. Ebédidő járhatta, mert mindegyikük elővett valamit a batyujából és evett. Ez a tengernyi sok izgalom még az evést is feledtette: csak ilyenkor, hogy egy kicsit megnyugodtunk, vett elő. Nem is volt az már éhség, hanem egy kimondhatatlan görcsös fájdalom, ami egyszeriben összekapta a gyomromat... Kétrét kellett görnyednem, hogy fel ne kiáltsak. Ha a vonatkerék csattogása csapott a fülembe, mint valami fényszóró sugárkévéje, öröm villant bennem. Titkolt, mély, rejtett örvendezés volt ez, de az a kutyául morgó gyomrom még ettől is megfosztott. Időnként úgy tűnt, hogy nem is a síneken, hanem a gyomrom falán zökken a kerék. Összesúgtunk Bagai Gyulával. Ő indult jobbra, én balra: kéregettünk. Sovány, szőrös ábrázattal nyitottuk ki a fülkék ajtaját, s a falatozók elé tartottuk sapkánkat. Képtelen voltam az adakozók szemébe nézni, csak a sapkát és a belehulló ételdarabokat bámultam, akár egy eszelős. Koldultam: a nincstelenség földig alázott ... ennél mélyebbre már nem süllyedhettünk. ' Mire a vagon végére értem, négy darab kenyér, kis darab szalonna, egy füstölthal és egy vereshagyma gyűlt a sapkám aljára. Miközben tömtük magunkba az ételt, egy szakadék rémlett elém, szédült fejjel meredtem a sötét mélységbe. Ember botorkált odalenn, erőtlenül hányódva, mint a partszélen körbefolyó víz. Magamra ismertem: lent is, fent is. Ember voltam, mégis milyen messzire estem tőlük: másoktól is, magamtól is... Gyakran voltak ilyen rémlátásaim: egyszer szélforgatta, törött szalmaszálnak, máskor halálrasebzett, űzött vadként láttam magam ... Mintha sűrűsödő ködben tapoga- tódznék: vakon botorkálok, elhomályosult előttem a legénykor minden emléke, már nincsenek emlékeim ... nem tudok emlékezni... Már csak a távolságot érzékelem... Hazafelé visz a vonat.., Az idő összefolyik előttem: a háború és a bujkálás féltucatnyi esztendeje egybeolvad, egyetlen nappá szövődik ... Nappalok, éjjelek, ősz, tavasz, nyár, mind, mind összefolyik... Ismerem a nap reggelét: vörösen izzó láng festi meg az ég- alját; a kezdetét láttam ,a végét még nem éltem meg ... Eddig a tűz fénye, most meg a sötétség vakítja látásom: várom, hogy világosság, apró lángok gyúljanak köröttem. Olyan a háborúba sodort ember, mint a bombarobbanás szórta földdarabok: ezredévekig fogódzott egymásba sokmillió porszem, most elszakadtak, igaz visszahullanak ismét a földre, mégis másformája lesz a rögnek, ami belőlük alakul... így hullott millió sejtre, porszemre az én életem is ... Mi következik ezután ? Más a szerelem kezdete, más annak levélhullajtása. Messzi, igen messzi áll egymástól a frontra masírozó katona és a puszta életét mentő fogolyszökevény. Kettészakadt az életem: szakadékot hordozok magamban, érzem meredek két partját és dermesztő mélységét: „Hazafelé zakatol velem a vonat: távolodik egymástól a két part... a magam keservéből ácsoltam a pallót, hogy a túlsó oldalra jussak rajta... Emezt otthagyom, lassan eltakarja a messziség köde ... útnak eredtem, inog alattam a palló... A földig alázott embersors, hozhat-e még virágot? Elszórt fényekkel közelített felénk Lemberg városa: szorongatott a félelem, miközben sodródtunk a kijárat felé, hiszen egy szigorú ellenőrzés könnyen vesztünket okozhatja. Kérték is a jegyeket, de két öregedő vasutas tehetetlen volt azzal a temérdek emberrel szemben. Görcsösen markoltam Bagai Gyula kezét, húztam magam után s azon iparkodtam, hogy kellős közepébe kerüljünk az emberfolyónak... Nem lehetett valami bizalomgerjesztő ábrázatunk, mert az egyik jegyszedő ugyancsak vállonragadott a kijáratnál: jegyeket kért. Jóformán még arra sem jutott időm, hogy felfogjam a helyzet veszélyét, balkezemmel zsebemhez kapkodtam, mintha az elrakott jegyek után kutatnék. A zsiványság hamar társra lel: elég volt egy szemvillanásnyi idő, hogy torlódás támadjon megettem. Bagai Gyula bátortalanul húzott magához, ő egy lépéssel odébb sodródott ettől a bozontos szemöldökű kapuőrtől. Ösztönös mozdulattal hátrakaptam a fejem: javakorabeli szakállas ember tekintetével találkoztam ... Mély rekedtes hangon rászólt a kapusra és lökött rajtam egyet.
