Irodalmi Szemle, 1963
1963/2 - Dobos László: Kegyetlen esztendők (regényrészlet)
Lembergbe — törte és keverte egyszerre a nyelvet. Befutottunk az állomásra. Néhány lépést az idegennel egyvonalban haladtunk, aztán lemaradtunk kissé. Valami sejtelmes előérzet, vagy talán az a beteges éberségünk fékezte menésünk. Jól jött volna az idegen útbaigazítása, mert egy akkora állomáson, mint a minszki, csak áll és bámul az ember, akár a vágni való borjú, dehát féltünk ... Végül is a bizalmatlanságunk kerekedett felül, s egy fordulónál szándékosan elmaradtunk tőle. A kavargó forgatag elnyelte az ismeretlen sárga, kopottas kalapját. A bizalmatlanság rosszabb, mint az istenverés. A kételkedés az ember második természetévé válhat: ettől kezdve nincsen nyugta. Először kételkedik másokban, aztán nem hisz magának sem: a kételkedő, bizalmatlan embernek még a járása is olyan, mintha saját árnyéka alól menekülne. Í9Y jártunk mi is. Elutasítottuk a segítő kezet, nem maradt semmink. Megfosztottuk magunkat még annak a lehetőségétől is, hogy szót válthassunk valakivel. Közben sodródtunk a kijárat felé. Me- resztgettük a szemünket, kutattuk, vizslattuk a vonatok oldalára akasztott táblák feliratait, eredménytelenül. Elértük a kijáratot. Meghűlt bennem a vér: vasutasok és katonák minden utastól kérték a menetjegyet. Akinek nem volt, félreállították: már jócskán ácsorogtak ott a fegyveres őr gondjaira bízva... Az oroszlán torkába rohanunk, rémült belém a gondolat. Megfogtam Bagai Gyula kezét és kezdtem visszafelé húzni az áramló tömeg ellenében. Néhányan meglöktek, mások ránk káromkodtak, de más választásunk nem volt: apró csoszogó lépésekkel hátráltunk. Végigmentünk egy végtelennek tűnő felszállón, tucatnyi sínpáron bukdácsoltunk keresztül, majd egy óvatlan pillanatban átugrottunk a pályaudvar kerítésén. Előttünk zsongott Minszk városa. Veszélyes volt vonaton utazni: hamarább lefülelhették az embert, mint a télen alig járta országutakon. Mégis csábított, hisz egy éjszakai vonatozás egész hetes gyaloglástól kímélt meg. Megintcsak válaszút előtt álltunk. Az állomás épületét egyelőre kerültük: valósággal hemzsegett a zöldruhás katonáktól. A háborús évek vasfegyelme még nem szűnt meg. Elég volt egy gyanús tétova mozdulat, máris dokumentumot, bumáskát kért a poszton álló őr. Egész délután a városban és környékén csellengtünk: már szürkült a délután, mikor ráakadtunk a várost félkörbe ölelő műútra. Sokáig töprengtünk, nehéz volt dönteni, folytassuk-e a gyaloglást, avagy a vasúton próbáljunk szerencsét. Amióta az az emberséges őrnagy a vonatra rakott, meggyorsult az utunk. Gyaloglás közben gondolatot ébresztett, emléket idézett még a kettétört telefonpózna is. A vonat mindent felgyorsított: utazásunkat, s főleg a hazajutás vágyát forró- sította még az óvatosságot is sut^adobó türelmetlenség g é. Szóval hát a leghátsó padba ültettük az óvatosságot. Lehet, az is szerepet játszott abban, hogy egyre távolodtunk az átkozott fogolytábortól. Ott Minszkben tapasztaltam, hogy az otthon közelsége nagy erő. A vad idegenben hányódó ember hasonlatos a szélfútta szalmaszálhoz: senkihez sem tartozik, nincs aki feléje nyújtsa a kezét. Mifelénk azt tartják: a boros üveg mellett gyökeret ver az ember... Talán esetlenül gondolom, de én meg azt mondom, bor sem kell hozzá, hogy gyökeret eresszen valaki. Az a fontos, hogy otthon érezze magát az ember fia: az idegenség olyan, mint egy láthatatlan betegség, elszívja, megsorvasztja a lelket... Olyan nagy messzi idegenben hamarább eltörik az ember... kivágott fa földredőlve nézi az eget... így pedig még a közeli is mérhetetlen messzinek tűnik. Közeledtünk hazafelé, erősödött az égbolt ragyogása, mégis idegennek éreztük magunkat itt Minszkben is. Messzi estünk az emberektől, messzi voltak a csillagok ... Hosszú töprengés után végül is úgy határoztunk, hogy megpróbálunk feljutni valamelyik Lemberg felé vivő vonatra. Kora estétől majd éjfélig ólálkodtunk az állomás kerítése megett eredménytelenül. Távol álltak a szerelvények, a lámpák fénye sem volt valami nagy segítségünkre: félhomály nehezítette a tájékozódást. Már foszlott az éjszaka, mikor bátortalanul a kerítéshez intettünk egy tolatót. Ütbaigazított. Felsegített a hajnalban induló lembergi gyorsra. Az őrnagy tanácsa szerint a peronon húztuk meg magunkat, hisz még mutatóba se volt egy fia kopejkánk sem. Szigorú, mogorva kalauz teljesített szolgálatot a kocsiban: valósággal szúrt a szemével.
