Irodalmi Szemle, 1963
1963/2 - Dobos László: Kegyetlen esztendők (regényrészlet)
Akkor is hallottam a fa alatt, most is a fülemben cseng a nevetése, ha eszembe jut a szoborszép asszonyi test. Ki volt? Mi volt? Unatkozó tiszti feleség? Izmos legénytesteket áhító démon? Világot látott nagyvonalú arisztokrata sar- jadék? Ringyó vagy romantikus széplélek? Máig sem tudom. Egy óra múlva már ott álltam Csatáry zászlós szakaszának második rajában indulásra készen. Sokáig visszhangzott, ma is hallom azt a nevetést. Nem tudom, a gyávát csúfolta-e bennem, a kapkodásom, a reszketésemen mulatott az a szoborszépségűre formált asszony ? Vereckéig gyalog mentünk Ökörmezőről. Csendes hegyvidéki nyári est borult ránk. Hajnalig virrasztó csillagok ültek az égen: mégis úgy éreztem, eső szitál a szemembe... Fájt, megalázott az a csúfolódó kacagás: bántotta a fülemet, a lelkemet, mint az eltorzult erdei visszhang. Néhány napig hordoztam, melengettem szemem bogarán a pirospettyes fejkendőt, a feszülő mellek és az asszonyi öl torkot- szárító szépségét. Volt idő, mikor gyűlöltem. Irigyeltem, mert módjában állt örömhöz örömöt tenni: a szépet széppel tetőzni. Elég volt hozzá a front hátában egy szűk hónap, hogy szép szörnnyé változzon ... Aknamezőket tisztogattunk: nem múlt el nap, hogy valamelyikünk kezében ne robbant volna akna. A robbanás vágta gödör szélén virágot csaltak a meleg nyári záporok. Szép volt, mégis gyűlöltük az orosz földnek ezt az aprótövű sárga virágát. Az elesettek koporsójára ilyen virágot téptünk: koporsóvirágot, így neveztük, koporsóvirágnak. Lehet, hogy babonásak voltunk, irtóztunk a sapkánk mellé tűzni a halál sárga virágát. Bármennyire szépen gyöngyözik is az asszonyi kacagás, a háború torkában halálsikollyá torzulhat. Félelmetes démonná, csúfolódó szörnyeteggé vadult bennem ez a szépséges asszony ... Volt idő, mikor gyűlöltem. Ha józan lenne az emberiség, szobrot állítana a magamfajtáknak. Hány agyon- kínzott sorsot kellene márványba vésni: a mi falunkba minden udvarra jutna egy. így talán tovább megmaradna az emberek emlékezetében a földi pokoljárás, a háború. Fáj a pusztítás, mégis hamar felejtenek az emberek: a városok tereire tízszer is odaállíthatják a női szépség szobrait, míg az elesettek emlékművét jó ha egyszer ... Igaz, a szépségre szívesebben emlékezik az ember: a szép feledteti, eltakarja a rosszat. Lehet, hogy idővel nekem is kikopik fülemből az a csúfondáros nevetés, s nem marad más, csupán a szép, a szo- borszép asszonyi test emléke ... Már körülfogott a téli éj sötétje, nem kellett attól tartanom, hogy meglátnak: lassan, hátamat a fa törzsének támasztva felemelkedtem. Egy lélegzésnyi ideig sem állhattam a lábamon, lerogytam, mintha egy mozdulatlanságra kárhoztatott szobor elevenedne meg, olyan fájdalmat okoztak e mozdulatok. Képtelen voltam egyet is lépni. Sötét volt, akár már is indulhattam volna, mégsem tehettem. Várnom kellett, m!g agyongyötört végtagjaimba visszatér az élet. Aznap délben szerencsésen elértük Minsz- ket. Egy darabig a peronon utaztunk, később a kalauz behívott és leültetett. Jó meleg volt a kocsiban és kellemes dohányfüst fűszerezte a levegőt. Ültünk, nézelődtünk, figyeltük a velünk együtt utazókat. Suttogva beszéltem Bagai Gyulával, bár elfogatásunk óta megnőtt a bátorságunk. Már közeljárhattunk az állomáshoz, mikor közénk ült egy apró emberke és minden bevezető nélkül melegen érdeklődött kilétünk felől. Tört cseh nyelven kérdezgetett. Megszeppenve húztuk magunkra a hallgatás takaróját. Ismeretlen útitársunk látva bizalmatlanságunkat, magáról kezdett beszélni. A lengyel—német háború idején Csehországba, onnan Magyarországra került. A háború harmadik esztendejében kiszökött a szovjetbe, most Minszkben él. így, néhány mondatba sűrítve egyszerűnek tűnt mindez, de részleteiben ugyancsak cifra életrajz lehetett. Az ismeretlen beszédessége némileg oldott bizalmatlanságunkon. Ez a bújkálás azonban annyira kiformálta bennünk az óvatosságot, hogy még a legszívesebb szónak is a hátulját néztük először. Csak a félarcunkat mutattuk oda: elmondtuk, hogy Lembergbe utazunk. Tétova és óvatos válaszainkból csakhamar megállapíthatta, hogy idegenek vagyunk ezen a tájon. Felajánlotta segítségét. — Mutatni, ukazaty maguknak vonat
