Irodalmi Szemle, 1963
1963/2 - Sződy Viktor: Betegszobán
Szombaton délután szomorúság tesped a betegszobán. Idehallatszik az egészséges munkások borízű éneklése a széles udvar túlsó feléről. Odakinn már alászállott a sötétség, láthatatlanul jött és lassan ellepte az eget, a földet — mindent. Idebenn dorombol a tűz. A lámpa erős fényt vet a fehér ágyakra és a sápadt arcokra. Az imént borért küldtük a magasabb légióst s most várunk rá. Az orvos ma hazautazott... Felvidítjuk a hangulatot! Az alacsony légiós élményeit meséli, — figyelmesen hallgatjuk. Sokat próbált ez az ember, az élettapasztalatok magasabbfokú iskoláját járta... De nem nyitott szemmel. Mikor Párizsról beszél, odaszólok: — Jártál a Louvre-ban? Rámemeli élénk barna szemét és elneveti magát. — Ahá, a Louvre ... múzeum... tudom ... minket az ilyen nem érdekelt, öregem!... Csakis a lányok és az ivás. Múlik az idő. Odakint sűrű és hideg a sötétség, s itt bent a kályha lassan hülni kezd. Milyen ember ez a tetovált légiós? Beszéde nyomán nem lehet határozott véleményt formálni. Hol félművelt kalandor, hol becsületes munkás, máskor rabló benyomását kelti, önkéntes volt az idegenlégióban ... Ki tudja, hány embert gyilkolt meg ? Sötétbőrűeket... Egyre nézem, kutatom az arcát. Talán megszerette már az igazságot. Talán végképp szakított múltjával, igaz, becsületes ember akar lenni... Talán csak a naiv kalandvágy vezette a légióba. Már kihűlt a kályha, az idő éjfél felé jár. A magas légiós még mindig nem jön a borral. Csak nem itta el a pénzünket... ? Nincs benne betyárbecsület sem? Vasárnap délelőtt. A magas légiós holtrészegen fekszik az ágyon. Elitta a pénzünket. Ez az alacsony mégiscsak más ember. Igazabb, tisztábblelkű ... Vagy nem?! Este lázméréskor harminchét foknál senkinél sem fut magasabbra a higany. Ebből az következik, hogy kihevertük a hülést és holnap elhagyjuk a kórtermet. Most nem sajnálom a betegszoba kényelmét, a ruganyos meleg ágyakat, az ágyban kapott reggelit. Megkívántam már a friss levegőt és a mozgást. Esteledik... A tábornok eteti a kályhát, s az jó meleget áraszt. Az alacsony légiós nagyon megkedvelhette a betegszobát... Most arról beszél, hogy valami betegséget kéne színlelni, mert a kőtörés kemény munka!... Csűri bambán rábámul és gondolatban helyesli a javaslatot. A tábornok piszkálja a kályhát, el akarja fojtani a füstölgést — de nem sikerül! A kékes-szürke füst csúszva ömlik a vasajtó nyílásain, a plafon alá húzódik és zavarosan gomolyog. Kinyitjuk a felső ablakot. A hideg gyorsan tódul befelé. — Nem engedhetjük ki mind a meleget — mondja határozottan a .tetovált. A magas légiós fejérehúzott pokrócokkal részeges álomba süllyedt. Nem tud a világról. — Ki kell engedni a füstöt! — dörmögi vastag, erélyes hangon a tábornok és kimegy valami piszkavas után. Csend van ... Csak a szél nyugtalankodik odakinn, átcsúszik a hideg sötétségen és nekinekifut az ablaknak. — Idefigyeljetek! — szól most az alacsony légiós. Élénk sötét szeme megvillan. — Akartok továbbra is itt maradni? — Akarunk! Csűri valami rendkívülit várva néz a tetováltra. — Zárjátok be az ablakokat és aludjatok el. Két óra múlva annyi széngázt szívunk magunkba... Meglepő és ijesztő beszéd.
