Irodalmi Szemle, 1963
1963/2 - Sződy Viktor: Sándor öcsém
Sződy Viktor sándor öcsém Hatalmas lábfej, hosszú vékony, de izmos lábak, nem éppen fejlett felsőtest és egy — gyerekfej: ilyen Sándor öcsém! Nyugtalan művészlélek; hol rajzol, hol képet fest, máskor verset ír, — olyan nacionalista-romantikus verseket. Néha berúg és ilyenkor felébred benne a csavargó: otthagyja az inasiskolát és a címfestőműhelyt — autóstoppal, pénz nélkül útnak áll. Két-három napig is vándorol, végül megérkezik hozzám: sápadtan, soványan, gyűrötten ... Most is így jött. Itt ülünk a kávéházban; harapnivalót rendeltem neki. Mohón eszik, néha a sörből is húz egyet, s közben kérdéseimre válaszolgat, — az utat meséli: — Első este egy papnál kaptam szállást, kicsiny, tiszta, csendes falucskában. A pap igen kedves volt... Jó zsíros vacsorát adott s utána még borozott is velem. Kérdezte, hogy honnan jövök, merre megyek és csodálkozott, hogy vándorolok. — Másnap korán reggel indultam. Sokat gyalogoltam, hiába integettem az autóknak, úgy suhantak el mellettem, mintha észre sem vennének. Gyalog érkeztem a szomszéd faluba. Az egyik kapuból egy öregasszony szólt rám: „Hová, hová fiatalember?“ Megálltam és nevetve mondtam neki, hogy merre tartok. Megkérdezte, nem vagyok-e éhes. Vállatvontam, erre behívott, adott egy jó darab vajaskenyeret és egy nagy bögre frissen fejt habos tejet. — A nap már nem járt alacsonyan, azt hittem vagy kilenc óra lehet. De mikor benéztem az alacsony parasztház nyitott ablakán, láttam, hogy a család még alszik. Csak az öregasszony kelt korán, őt már hajnal felé kerüli az álom. így tudtam meg, hogy nem lehet több hat óránál. Mikor végez az evéssel, cigarettával kínálom Sándor öcsémet. Utána nyúl — a körme mindig gondozatlan, no meg piszkos is — vesz egy cigarettát és megvárja, hogy meggyújtsam — gyufája sincs! Aztán tovább beszél: — A falusi traktorosok majdnem mind kedves, közvetlen emberek, nem mint a városi sofőrök. Nem igen stoppoltam őket, mert a traktor igen lassan döcög, azzal aztán nem jut messzire az ember! De megálltak kérés nélkül is. „Ülj fel!“ — mondták. Kérdezgették, merre tartok, hol lakom, mi a foglalkozásom, — szóval beszédes emberek. Dél felé érkeztem Pőstyénbe, de én bizony nem tudtam, hogy Pőstyénben vagyok. Mindig másnak képzeltem ezt a várost. Meg is kérdeztem az egyik rendőrtől: „Mondja kérem, merre vezet az út Pőstyénbe?“ Szigorúan végignézett rajtam, s kissé fenyegetően kérdezte: „Bolondnak néz engem!?“ Zavartan hebegtem: „Dehogy is!... Miért?“ „No csak azért, mert Pőstyénből Pőstyénbe nem vezethet út.“ — Végül elcsíptem egy személykocsit, de nem vitt messzire... Már rég gyalogoltam, mire esteledni kezdett... Falut nem láttam a közelben, az autók is egyre ritkábban jártak; úgy gondoltam, nem érdemes tovább baktatni és szállást hajszolni, mikor itt a mező és néhány lépésnyire megannyi édeskés szagú szénaboglya. Be is fúrtam magam a szénába, de csak későn aludtam el. Holdvilágos este volt, kutyavonítást és varjúkárogást hallottam... Elfogott a félelem és sokáig ébren tartott. — Másnap különös eset történt velem: szájharmonikázva ballagtam az országúton. Két részeg mellett mentem el, akik az árok szélén ültek. Hol énekeltek, hol veszekedtek, úgy tűnik, hozzám is szóltak, de nem törődtem velük. Már messzire elhagytam őket, mikor kiabálást hallottam. Hátrafordulok és látom, hogy követnek. Most sem törődtem velük, tovább fújtam a szájharmonikát.
