Irodalmi Szemle, 1963

1963/2 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

Heidegger ugyanezt mondja: a rettegés „a semmi kinyilatkoztatása“. Az egzisztencializmus egyik főmagyarázója, Otto Friedrich Boll- now szerint (Existenzphilosophie, Stuttgart, 1955): „Az ember csupán a rettegésben találja meg szabadságát... és semmi más módon, csak a rettegés útján.“ Ilyen értelemben Heidegger egyenesen a „mindenre elszántak, a vakmerők rettegéséről“ beszél, melynek velejárója „a hősi magatartáshoz“ vezető „különös nyugalom", mely a veszély tudatában „a katasztrófa lehetőségével“ is számol.

Amikor Bollnow a „bevetés“ egzisztenciális szerepéről szól, akkor a hadijelentések stílusában beszél. A fasizmus háborús hősiességének filozófiai magyarázatát csak katonai terminológiával lehet kifejezni. E világnézet és e filozófia közös indítója és végoka természetszerűen: a katona, a háború. Senki sem csodálkozhat tehát, amikor Bollnow a „bevetés“ dinamikáját a történelmi tudat ellen játssza ki: „A történelmi tudat relativizmusa ellenében kifejlődik a feltétlen bevetés etosza, mely itt eléri az abszolutomot." Ez az abszolutum nem más, mint maga a fasizmus: feltétlenség, kizárólagosság és tekintetnélküliség! Az egzisztencializmus így következetesen az imperializmus fasiszta végstádiumával azonosul. Filozófusa nem véletlenül és nemcsak bizan- tinizmusából eredőn igenelte Hitlert. Heidegger 1933-as heidelbergi rektor — beszédéből idézünk: „Egy nép szellemi világa nem felépítménye egy kultúrának... de legmélyebb, leggyökeresebb helytállásának, a talaj- és vérerőknek a hatalmát jelenti... Nem tantételek és ideák szabályozzák léteteket. A Führer egymagában és egyedül jelenti a mai és holnapi valóság törvényét."

Mondhatná valaki, ez 1933-ban volt, de Heidegger 1953-ban, Metafizikájának új kiadásában változatlanul meghagyja 1935-ös for- mulázását a nácizmusról, amikor „e mozgalom belső igazságáról és nagyságáról" beszél. Mai műveiben (pl. a „Holzwege“-ben) a világhatalom világkatasztrófa-társításnak megfelelően, a minden vagy semmi koradottságát sugallja: „A világhatalom korszakában élünk", ahol a nihilizmus „a Nyugat történelmének alapvonása". Ezt a helyzetet csak „az erő pesszimizmusával" tudjuk megoldani. Azaz: világ- hatalmi háborúval, világkatasztrófa-kacérkodással, az atombomba vállalásával: a semmi-tudat mindent-mérésével! A háborút állandósító aktivizáló filozófia első gondja a bűntudat szigetelése, kikapcsolása. Ezt Heidegger nyakatekerten így szentesíti: ,,E célból a »bünösség« ideáját úgy kell formulázni, hogy a másokkal szembeni aggályoskodó együtt - létre vonatkozó bünfenoménok elessenek. (Heidegger kiemelései.) A háború, a katasztrófa-valósítás ezzel filozófiai menlevelet kapott. Az egzisztencializmus, mint a német imperializmus filozófiája egy bűntény cinkosa lett! Foglya: mitgehangen, mitgefangen!

A német egzisztencializmus az antihumánum filozófiája. A rettegést embertelenségbe akkumuláló megtévesztés: az embert önköréből

— emberségéből — kilódító, kategorikus imperatívusz! És ez pontosan összeesik a fasizmus célkitűzésével. Mi a fasizmus szerepe? Thomas Mann a „Doktor Fausztusz“-ban így felel: „Az emberiségnek ösztönös formába-hozása kegyetlen és sötét, minden humanitást kigúnyoló célok érdekében." Max Picard egyenesen az egzisztencializmus felelőtlenségét és bűnét hangsúlyozza, amellyel „az embert a káosz részére üzemképessé teszi“-, majd így folytatja: „Egy ilyen összefüggéstelenség filozófiai megfelelője nem lehet más, mint a heideggeri »semmi«, vagy a jaspers-i »scheitern« (meghiúsulás)... És ebben a semmiben az egzisztenciális jilozófia azt beszéli be az embernek, hogy ő most »retteg«... és hogy most ez a rettegés bizonyítja be neki, hogy él és létezik... Az egzisztenciát csak a rettegés és a gond igazolhatja."

A félelem-ember légüres térben él, hozzá űr-kitöltőn csak a parancshang érhet el: ez mozgatja és mozgósítja. Az űrben, a semmiben csak az ordító hang él. Ordítok, tehát vagyok! Aki volt már börtönben, táborban, lágerben, az tudja, hogy az őrök ordítássá makszimált hangja lényeges tartozéka a rettegés és a rettegtetés légkörének... „így csak a semmi ordíthatja ki magát — mondja Picard —, mely az ordítással önmagának és másoknak be akarja bizonyítani a létét... A nácizmus ordított parolái nemcsak a népnek szóltak, de főképp és mindenekelőtt az ordítóknak." Heidegger „semmibe lógatott embere“, a semmi kietlenségében, az űr félelmetességében és némaságában megváltóként üdvözli a militarizmus, a fasizmus parancs-hangját: Ordítanak, tehát vagyok! Előbb meg kellett teremteni az űrt, a semmit, hogy a hitleri parancsnak következménye, foganatja legyen: feltétlen engedelmessége!

A félelem és a parancs-engedelmesség- viszonylat szerves összefüggése kétségtelen. A minden másból kilúgozott náci-németnek a parancs lett és volt mindene: egyetlen kapaszkodó realitása. És ez a realitás fegyvert mozgatott: az egyetlen begyakorolt és megengedett gesztust: a háborút. Ezt szolgálta: istene volt és rabszolgája lett: „Hitler semmije túlkiabálja az egzisztenciális semmi félelmét. Hitler és Heidegger teljes egymásrautaltságban találkoznak.“ Ennél elmarasztalóbban nem lehet egyenlíteni: ítélni! Ne felejtsük el: Max Picard 1946-ban megjelent könyvének címe „Hitler in uns selbst“ volt. Azaz: a hitleri fertőzés veszélye — úgy aktív mint passzív vonatkozásban — ott van, ott rejtőzik önmagunkban. És írónak, filozófusnak ezt kell kiirtani, kifüstölni, kigyomlálni az emberekből; eleve lehetetlenné tenni ismétlődését. De az imperialista egzisztencializmus, akárcsak a fasizmus, ismétlési kényszernek van alávetve: nem gátlásokat szaporít, nem aggályokat halmoz, de szabaddá teszi az utat az új háború, az új fasizmus, az ismétlés felé. Ez a német egzisztencializmus vállalt küldetése