Irodalmi Szemle, 1963

1963/2 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

és — vétke. A Heideggerek és Jaspersek Hitler letünte után is a fasizmus, a háború perma- nenciáját szolgálják! Azt a Hitlert, kiről Picard joggal mondhatta: „Ez a Hitler túlesik az emberi szavak körén... Nincs köze a szó­hoz, nincs köze az emberhez... eredendően embertelen.“ Az embertelenség a háború aktivitása: em­bert öl mindenképpen, gyilkosban és legyil- koltban egyaránt. Georges Bernanos idejében ismerte fel a fasizmus embertelenítő valóságát és azt a. különbség, a különbb-ség tudatával tárta nemzete elé: „Mi franciák nem vagyunk az a fajta, akinek öröme telik abban, ha megvethet valakit. A megvetéstől sárgaságot kapunk. Nos, a gőg csak egy alakja az ál­szenteskedésnek... a gőg azt jelenti, hogy az ember legnagyobb képességeit, az ítéletet és az akaratot elnyeli a hazugság... A totális nemzetek bennünk valami rendkívüli szöve­vényes érzelmet keltenek, ami bénítólag hat ránk, és amit ők rettegésnek neveznek. Ne­vetésre kellene bennünket ingerelniük, és mi nem tudunk nevetni, mert valami gyászos nagyságot fedezünk fel bennük. Nem elég azt mondani, hogy embertelenek. Mértéktelenek, mérték nélkül valók, óriások ahhoz a parányi emberiességhez viszonyítva, ami bennük van, s ami napról napra csökken. Holnap talán már nem is emberekkel kell szembenéznünk, de óriási rovarokkal.“ A fasizmussal Jrokon német egzisztencializ­mus, mint a létfélelem háborús filozófiája, embert rombol és embert fertőz. Az imperia­lizmus filozófiája nem más, mint kísértő sugallat, majd: gyilkosságba taszító parancs. A félelem dinamikája a modern imperializ­mus lendítő kerekeire kapcsolva, senkivé, ágyútöltelékké öli az embert. Az imperializ­mus és német filozófiája félelmében és féle­lemből él: a félelembe vert embert a félel- metesség eszközeként, személytelen gyilkos rovarrá tenyészti. A nullaponttá töppedt ember csak az embertelenség, a háború hőse lehet. A félelemben tartott embernél a háború az egyetlen mozgási lehetőség: maga az élet­illúzió! Dühét, elkeseredését, bosszúját, egész nemjóéletét a szemben álló ellenségbe fojtja. A háború itt a gyilkosság szabadsága. Irtóza­tosan visszájára fordult szabadság-harc: az ölés szabadsága, fékevesztettsége! A gyilkossá tett ember csak az űrre döbbenhet: önmagára, félelmére, félelmetességére, példátlan kihasz­náltságára, kisemmizettségére. Az eredményt J. R. Becher összegezi: „Ha a félelem körbejár és uralkodó társadalmi állapottá válik, akkor az ember szémmel láthatóan elnyomorodik és a félelem produktuma lesz: remegő kreatúra, minden öntudatától megfosztott senki, aki ájultsága tudatában semmirevalóvá válik még a saját szemében is. Homo deminutus: az ember a saját lefokozottságában, törpítettsé- gében; az ember, aki tulajdonképpeni értékét eljátszotta... a minimumra, a semmire redu­kált ember: az ember — hiábavalósága vég­pontján. (Das poetische Prinzip. Berlin, 1957. 320.) Az embertelenítő tanok és rendszerek féle­lemből és félelemben élnek. Bűnük kihatása — a rettegés szomja — beette, beitta magát az élet egész szövevényébe. Amikor József Attila „Hazám“ című versében, melyben ott sikolt a fohász: „Adj emberséget az ember­nek, Adj magyarságot a magyarnak, hogy mi ne legyünk német gyarmat“ — amikor e ver­sében a „tátott sárgaszájú tőke" és a német fasizmus — „a szörny-rém iszonyatának“ — embertelenítő félelmét akarja közös nevezőre hozni, ezt mondja: „Fortélyos félelem igazgat minket“. A félelem-akkumulálás társadalmi muszája és bűne — a védelem és a támadás kikerülhetetlensége — itt egymásból folyik. A támadó és védekező félelem egyazon gesz­tusa ez — különböző előjellel: „Retteg a sze­génytől a gazdag s a gazdagtól a szegény“. De a szegénység félelem-fortélyainál erősebb, tömörebb, begyaköroltabb, tudatosabb és bele- kalkuláltabb a gazdagok félelem-fortélya. A hatalom térfelén a fortélyos félelemkeltés, fé­lelemállandósítás mint nélkülözhetetlen társa. dami tényező, mint kormányzási trükk és osz- tály-szélhámosság lepleződik le. A félelem- akkumulálás technikája és adminisztrációja József Attila megvesztegető formulálásában — mégha ideiktatott adaptálása ez önkényes áttételben kissé erőltetettnek is tűnik — rej- télytderítő reflektorként csap e vásári trükk filozófiájára: a német egzisztencializmusra. Mi más ez az egzisztencializmus, mint forté­lyos félelemigazgatás, fortélyos bűnkísértés, fortélyos és folytonos háborúbakerítés?! A német egzisztencializmus — a „Sein zum Tode“, a halálos lét — nem lehet sem az emberség, sem az élet filozófiája, csak a ha­talmi katasztrófa-tudat cukor-csomagolása, lakkozása. A heidegaeri filozófia katolikus ma­gyarázója, Alfred Ďelp (S. J.) (Tragische Exis- tenz. Freiburg i. Br. 1935), elvetőn és bátran* összegezte az egzisztencializmus-negatívumait: ,,A lét feneketlen mélységbe süllyed, önmagá­ban nem talál semmiféle támpontot, úgyhogy utolsó lehetősége csak a semmibe való zuha­nás marad“ (81), és így egészében élet- és emberellenes, mert „az utolsó cél: az életet a maga életrevalóságában felismerni, életet óvni, megőrizni, életét fokozni. Az imperia­* A hitlerizmus alatt bátorság kellett egy ilyen gondolat kifejezéséhez, leírásához: „Nincs még történelem és fejlődés, ahol oly sokszor ünnepelték volna új kezdetek feltámasztó indu­lását, mint épp a német nép történetében. Es ennek ellenére mégis mindig megtörtént, hogy minden forrásunk és kutunk meg lett mérgez­ve, hogy az üdvösség útjai a kárhozatba vit­tek. Mindig beáll az a tragikus momentum, amikor a jó tétel visszájára fordul és teljes ellentétébe csap át. A mi egész világképünk és magatartásunk felett formálón ez a törvény uralkodik.“ (123)

Next

/
Thumbnails
Contents