Irodalmi Szemle, 1963
1963/2 - Kovács Miklós: Tavaszi eső
A karám mellett egy deszkából összetákolt, háromszor négyméteres kunyhó állt. A tetején — mint a karám egyharmad részének cölöpös deleltetójén is — ócska, rozsdás pléhdarabok voltak. Az öreg pásztor készségesen két-három lépést tett a kunyhó felé. — Itt van egy asztal, az jobb lesz, a kannákat az autóra tesszük — magyarázkodott és beszaladt az igért asztalért. Kisvártatva előcepekedett és egy dibdáb — lécekből összehamarkodott asztalt s egy rozoga széket hozott. Szuszogva tette le a deleltető árnyékába, aztán fejéről lekapta a zsíros, kiszolgált kucsmát és az asztalt is, meg a széket is leporolta ... Már délre járhatott az idő, amikor a teherautó kikanyarodott a legelőről a köves útra. Az állatok nyugodtan legelésztek, — párat megszurkált az állatorvosnő — tépték, harapták a jó, zsenge füvet. A nap erősen tüzelt, párolgott a nedves föld. Dandi gyanakodva az eget kémlelte; a napsugarak szorulásából esőt sejtett talán. El-elnézett a falu felé is, hogy nem látni-e az úton közeledni a »kölyök« alakját. De senki nem jött, csendes volt a határ, — csak a madarak daloltak. A vetés zöldellt, a tavaszi sarjadt, nem volt munka a határban ... „Jó, hogy nem kérdezték, hol a »kölyök« — gondolta Dandi és örült, hogy nem kellett magyarázkodnia a fiatal pásztor távolléte miatt. Valahogy azonban mégsem nyugodott meg teljesen. Szerette volna tudni, hogy mialatt ő a fiatal pásztorral kötözködött, nem történt-e valóban valami a feleségével? „Meg kellett volna kérdeznem ... Vagy ha ők kérdeztek volna, akkor is megtudok valamit“ — okoskodott és már bánta, hogy nem kérdezte meg a sofőrt, hogy mi újság a faluban. „Meg kellett volna kérdeznem... Hiszen ... hiszen azt mondta a »kölyök«, hogy délre viszajön... Miért nem jött?! Valami baj történt... Nem, én ellátom a fejést, nem kell visszajönnie a »kölyöknek«, csak valami baj ne legyen“ — fogta el valami hirtelen támadt, ismeretlen idegesség. A kapott jóillatú cigarettából gyújtott rá, de most nem érezte sem az illatát, sem a kellemes ízét. Gondolatai a faluban bolyongtak, — maga sem tudta miért — a pásztortársára gondolt és annak a feleségéért aggódott, a gyereküket féltette. Pedig nem volt rokona egyikőjük sem. A fiatal pásztorral is csak most akadt össze a tavaszon, amikor kihajtották a csordát. Tavaly mással őrzött, nem velem. A fele-* ségét eddig nem is ismerte, mert nem volt falubeli... Mégis féltette őket, a szíve reszketett értük, s ha tudta, tehette volna, saját testével áll a rossz elé... Kedveszegetten leballagott a folyóhoz, egészen a csapásig, mert néhány barom szétvetett lábbal inni kezdett. Várta, amíg szívták, szürcsölték a vizet, aztán elzavarta őket, hogy az utánuk következők is hozzáférjenek a vízhez. Ivás után a deleltetőbe mentek hajtás nélkül is — s az öreg pásztor tudta, hogy most egy-két órás pihenője lesz. Nem ment vissza a karámhoz; levetette a kabátját, a sapkáját is ievette a fejéről, s úgy szárítkozott a napon, mintha csak az imént mászott volna ki a folyóból, vagy valamilyen vizes edényből. A napsugarak kellemesen cirógatták őszülő üstökét, ruháján keresztül átjárták a csontjait. Lehe- veredett a kabátjára — fejjel a víznek — és hasmánt fekve elnézte a partszegélynek szaladt, öszetört hullámokat. Apró halak játszottak az áttetsző kékeszöld vízben; szélben lengő zászlóhoz volt hasonló ide- oda hullámzó uszonyuk. Közvetlen előtte a folyómeder szélén barnahátú kövér rák kúszott fölfelé a könnyű iszapban. Máskor kifogta volna, szabad tűzön vörösre pirítja, ízes falat lett volna ebédre, — de most rá sem hederített. Közömbös tekintettel fürkészte a vizet, tükrében a lelógó ég kékjét és a hajladozó zöld vízinövényeket, amelyek egészen olyanok voltak, mintha a napból nőttek volna ki, a halak, a vízi bogarak meg mintha az ég tengerében úszkáltak volna ... „Meg kellett volna borotválkoznom“ — gondolta, amikor saját képét pillantotta meg a vízben. „Igaza volt a »kölyök«-nek — a folyó valójában olyan, mintha egy nagy tükör lenne. Egy csodálatos nagy tükör. Nemcsak az ember nézheti meg magát benne, hanem a nap, az ég és a felhők is belepislantanak. Vajon mit gondolnak magukról, amikor a nagy tükörbe néznek?!... A »kölyök« mondta, hogy borotválkozzam meg. Egészen jó gyerek... Azt akarta, hogy szép legyek ... Talán ... talán meg is borotvált volna, ha kérem. Miért ne, hiszen a múltkor is megborotvált. Azt mondta, ha nekiadom az ollómat, akkor megborotvál. Meg is borotvált, az ollómat mégsem vette el. Meg ... meg aztán milyen ügyes ... ! Fejni is jobban tud, mint én, pedig csak most tanulta. Meg az álla
