Irodalmi Szemle, 1963
1963/2 - Lovicsek Béla: A garammenti halász
a füzfafogantyúkat belefonta a kötélbe. Most feszesen, keményen tarthatja és húzhatja, nem kell félnie, hogy a kötél véresre ráspolja a tenyerét. Ideje sincs rá, hogy féljen vagy megijedjen, mert most már határozottan tudja, hogy nagyobb hal akadt a hálójába, amellyel meg kell küzdenie. Azt kívánja tőle a halászbecsület, azt a kirakatban csillogó masina, amit karácsonykor el kell vinnie az unokájának a kopott kabátban, mert esni fog az eső, a karácsonyi eső.... Nagy erővel húzta a kötelet. Mintha az élete fonalába kapaszkodott volna. De a háló nem mozdult. Talán egy milliméternyit sem mozdult. A háló fölött tompán, mélyrőljövőn buzgott, örvénylett a víz. Jó volt hallani a fülének, ugyanakkor a rettegés szorongató érzése is kínozta: csak meg ne pattanjon a kötél, csak húzni, húzni a kötelet! Szemére csúszott a sapkája, még sötétebb lett előtte a világ. A kötelet nem engedheti el. Ha csak egy pillanatra is megengedi, elveszti a csatát. Az átkozott bestia megérzi a gyengeségét és fölibe kerekedik. Lám már most is ő húzza a kötelet! Ne engedj, öreg mókus, ne engedj! Remeg az ina, a karja, szorul belőle kifelé a levegő. Csak most, csak most el ne fogja a köhögés, mert akkor mindennnek vége. Vége a masinának, vége a karácsonyi esőnek!... Hej, ez az átkozott sapka! Megrázza a fejét egyszer, kétszer... végre leesik a fejéről. A vízbe esett? Talán nem. Ha oda is esett, ki törődik vele most, csak húzni, húzni a kötelet! * Mintha engedne, mintha gyengülne az ellenállás. Ez újabb erőt ad. Mintha még a lélegzete is tisztább és egyenletesebb volna. Mintha kissé megnyugodna a szívverése is. De valahol mélyen érzi, tudja, hogy ő maga is gyengül. Már nem olyan biztos lábának a feszülése, nem olyan erős markának a szorítása. Az akarat azonban továbbra is sziklaszilárd. Verejtékező küzdelmében egy régi emlék magasodott eléje. Éjszaka volt, csillagfényes, mint most. Az ágyból ugratta ki a falun végignyargaló ijedelem: elszabadult a falu bikája, a rettegett Fortély és halálra taposta a gondozóját. Szegény megboldogult felesége egy ingben jajveszékelt utána, hogy ne menjen, de ő ment, mint a végzet, ment és megfékezte a bikát, s jászola mellé kötötte. Fiatal ereje nem ismert félelmet, sem meghátrálást. Most, most kellene az az erő! Csak néhány percre ha visszatérne izmainak szilaj rugalmassága! Verejték lepte el a homlokát. Valahol a hóna alatt is megcsordult egy kis csermely. A parti fák mozdulatlanul bámulták a magasban sziporkázó csillagokat. Valahol a faluban elnyújtva vonított egy kutya. S az öreg minden erejét összeszedve húzta, húzta a kötelet... Végre emelkedtek a kánvák recseg ve-ropogva, mint a félig befürészelt szálfa kidűlés közben. Jó a veresgyűrű! Hajlik, nyúlik, recseg, ropog, de nem pattan el, mint az üve g ... A rúd mind magasabbra emelkedett. A kánvák teljesen összehajoltak, mintha egymásba akarnának karolni, s úgy függött a háló hosszúra nyúlva, mint egy nagy túrós zacskó. Vízben lógó öblében vadul kavarta, zúgatta a vizet a fekete szörnyeteg. Szétrúgja a hálót, az apja teremtésit! Össze kellene fogni a háló négy sarkát, aztán úgy kivonszolni valahogyan a partra. De hogyan? Nem éri el, nem, sehogy sem éri el, hiába nyújtózkodik utána. S a hal túrta, vágta a vizet a partra, az öreg arcába és ruhájára. Hirtelen elhatározással belépett a vízbe. Mintha jeges bilincsbe szorult volna a lába. Törődött is véle! Most már elérhette a hálót. Átölelte és nagy erőfeszítés árán sikerült kilépnie a vízből. Kimerültség, ólmos fáradtság nehezedett rá, de nem volt ideje a pihenésre. A hal még érzi a víz szagát, még nem adta fel a harcot. A két méternyi hosszúságú test össze-összetekeredik, majd szétpattan, mint az acélrúgó. Kis híján lábról dönti az öreget, aki nekirugaszkodik, hogy a nagy terhet valahogyan kivonszolja a partra. De oda három magasfalú lépcső vezet. Három lépcső! Három végtelenbe futó göröngyös út, amelyet neki
