Irodalmi Szemle, 1963
1963/2 - Lovicsek Béla: A garammenti halász
dul, cseppen“. Meg itt van a Garam! Egy világért nem válna meg tőle. Semmiért nem adná a nyári hajnalok illatát, madárfüttyét! Emelj, öreg emelj. Ha nem emelsz, nem fogsz. Emelt. Ugyancsak pocskolt valami a hálóban. Gyorsan elő a villanylámpát! Jókora hód egyensúlyozott fölfelé a hálószemeken, mint valami aprófogú létrán. Hej, az anyád teremtésit, majd adok én neked! Fene vinné el a hálót szabó fogadat! Ügy dolgozik a foga, mint a jó beretva. Gyorsan visszaeresztette a hálót a vízbe. Elcsendesedett a világ. Tanácskozik az ország népe — olvasta délben az újságban, s az ö fia elmélkedését böngészte ki belőle. Még most is ott motoszkál a szíve körül valami jóféle érzés, amit nagyon ritkán érez az ember. Tán tízszer is elolvasta, de vajmi keveset értett meg belőle. Csak a fia nevét látta világosan ... Hát csak tanácskozzanak meg valami jót. A nyugdíjakról is. Akörül is van baj elég! Mert, lám csak! Hány nyugdíjast ismer, aki világéletében csak lumpolt. Nyáron a hűsön ült, télen meg a kályha mellett. Most mégis öt-hatszáz koronát szed fel havonta, ő meg elkoptatta az erejét, mint az igavonó, mégis csak négyszázat kap. Hát igazság ez? Még most is a hízóliba meg a demizson igazítja el sok helyen az utat? A víz mélyén ringó csillagok tükörképét nézte. A mennyország mécsesei! Elmosolyodott. Gagarinék majd egyszer lehozzák a Göncölszekér rúdját, aztán oda lesz a mennyország! Gyermekkorában mindig a mennyországgal példálóztak, meg a pokollal ijesztgették. Tán el is hitte. Akkor még az ő szemében a közeli falu templomtornyának a hegye jelentette a világ tetejét. Csakhogy azóta bejárta a fél világot. Fagyoskodott az orosz fronton, káromkodott Dél-Tirolban. Farkasszemet nézett nem egyszer a kakastollasokkal, kezet szorított a szovjet katonákkal. Titokban megsiratta levente fiát, amikor a nyilasok Németországba hurcolták, s ma délben ismét megkönnyezte, mint mérnököt, olvasás közben. De nagy színház az élet! Ismét emelt. Csendesen, óvatosan. Hiába. Semmi nem húzta a háló öblét, de még kisebbfajta sem pocskolt benne. Csak a kányákról lecsorgó víz pittegett halkan, mint ahogyan a tavaszi pelyhes kislibák szoktak a üdezöld füvön. Gyanús ez a nagy mozdulatlanság. Olyan, mint nyári rekkenő hőségben a viharelőtti csend. Talán a nagy harcsa cirkál errefelé, hogy elriaszt a közelből minden fehér halat? Várlak, kedves, várlak, csak gyere minél előbb! Jó a várakozás. Különös ízek pattogtak szét a mellében, mint akkor régen, fiatal korában. Akkor is várakozott, de nem a Garam parton, hanem a szérűn. A gazdasszonyára, akinek magtalan volt az ura, márpedig; a nagy birtokba örökös kellett. Szál kolbász, üveg bor, s ami vele és érte járt. Mintha még most is érezné a frissen csépelt szalma illatát, mintha most is végigfutna rajta egy pillanatra annak az éjszakának a tüze, meg a többiének. Lemondó legyintésre emelkedett a keze: hol van az már? Sóhajtott is, majd cigarettát csavart. Váratlanul elnevette magát. Halásztársa, az öreg Bódi jutott az eszébe. Valamelyik éjjel négykilónyi pontyot fogott. A halat szokása szerint a partra dobta (nem tisztelte meg a súlyát). Addig-addig szopogatta a pálinkás üveget, míg a szesz szépen elaltatta. Arra ébredt, hogy a pontynak nyoma veszett. Pokol fenekére kívánt minden vidrát, mert szentül azt hitte, hogy egy szemfüles vidra lovasította meg a zsákmányát. Pedig nem más, mint a szövetkezet éjjeliőre emelte el a pontyot viccből vagy igazán. Az őr kisfia kottyantotta ki a dolgot másnap: — Bácsi! Apu az éjjel olyan nagy halat fogott, mint egy malac, pedig hálója sincs! A mosoly még ott játszott az öreg arcának ráncai között, amikor újra emelt, de a mosolya megfagyott, a ráncai megmeredtek. Megakadt a háló félúton, mintha nagy fatuskó akadt volna bele. Arra már nem volt ideje, hogy a markába köpjön. Áldotta a kezét, hogy a két karót a víz szélébe verte. Most nekivetheti a lábát, mint kocsis az első saroglyának és húzhatja a kötelet, ahogy csak bírja. Az se kutya, hogy azokat
