Irodalmi Szemle, 1963
1963/2 - Lovicsek Béla: A garammenti halász
is itt vagyok ám! Hová mennél? Mit kezdenél a kevés pénzeddel? (A tükörpontyon csak itt-ott van féltenyérnyi ércpénzhez hasonló pikkely). ' — Ne félj, téged nem repültetlek meg! Megérdemled, hogy kivigyelek a partra — s kapaszkodott az öreg nagy igyekezettel fölfelé a lépcsőkön. — Tátogsz, tátogsz? Ha látnád magad, nem tátognól, hiszen olyan a pofád ilyenkor, mint a kályhacső! — Belecsusszantotta a fán lógó tarisznyába, azzal visszaóvatoskodott a helyére. A napocska már messze nyugaton vöröslött, a levegő sűrűsödött, s a Garam- kanyar fölé könnyű párafüggöny ereszkedett. A nagy csendességben kivehetően hallatszott a fákról alápergő sárga levelek zizzenése. A túlsó oldalról váratlanul egy fiatalember rezzen tette össze kiáltásával az elmélázó öreget: — Van már sok, papa? — Akad valamicske... — Maga csak kiüli magát! — Ki... — Mint a jó kotló! — Ügy... — Egyszer csak megfogja a nagy halat! — Mért ne fognám, ha belefekszik a hálómba? — Ne kívánja! A háló nyelét sé hagyná meg magának! 1 Erre már nem válaszolt az öreg. Mért ne kívánnám!? Hogy még a háló nyele se maradna meg!? S valami konok eltökéltség ékelődött arcánák ráncai közé, összébb rántódött nagy, bozontos szemöldöke. Az egész ember egy nagy akarássá keményedett. Közben teljesen besötétedett. Ezt szereti az öreg. Ezt a csendes sötétséget, amikor előtte nagyon halkan beszélget az alacsony vízállású folyó, fölötte meg ragyognak a csillagok. Bár kedvezőbb a borult égbolt. Ilyenkor éli csak igazán a maga világát! Felidézi a múltat — van mit idézgetni. S a jövőt is tervezgeti egy kicsit. Az öregembernek is lehetnek tervei. Mert például, ha megfogná azt a nagy halat, három-négyszáz koronát is kaphatna érte. A múltkoriban küldött neki a fia a városból hatszáz koronát, hogy vegyen magának télikabátot. A mérnök fia! Hogy valamiféle vegyészmérnök. Ki tudja hány fajta van belőlük? Minek a télikabát, nem akar ő divatozni. Jó neki a kopott is, neki már nem számít, hogy ünnep, nem ünnep. Templomba se jár. Mikor is volt utoljára? Hát persze. Amikor összeházasodott szegény, megboldogult feleségével. Régen volt. Negyvenöt esztendeje. Hogy magára hagyta? Ki tehet róla? Bizony, annak is már három éve. Hogyan szalad az Idő?!... Szóval, ha megfogná azt a nagy halat, kipótolná a nyugdíjból, összecsapná az ezerkétszáz koronát és karácsonyra megvenné azt a csuda masinát az unokájának. A múlt héten, hogy bennjárt a városban, ugyancsak megnézte a kirakatban. Hogy még olyan filmet csinálnak vele, mint amilyent a moziban mutogatnak!? Emelt. Eredmény nélkül. Hej, volna öröme az unokájának, ha karácsonykor beállítana hozzájuk a masinával! De mit szólna a fia? Mért nem jött az új kabátban? Hát miért?... Az eső miatt nem vette fel! Az jó kifogás lesz! Hiszen karácsonykor mindig esik az eső, nem úgy, mint valamikor. Az ő gyermekkorában már derékig ért karácsonykor a hó. Csak úgy repültek a szánok, csupa csilingelésből álltak az ünnepek. Biztosan megpróbálkoznak majd megint, hogy odacsalják hozzájuk, közéjük, hogy könnyebb, gondtalanabb legyen az élete. Nem tudná ő megszokni a városi levegőt. Beteg is. Előbb-utóbb megunnák. Nem akar ő teher lenni... Elég jól főznek az üzemi konyhán, a mosodában is tisztára mossák az alsóneműjét, a házát is rendben tudja tartani, különben, akkor meg minek? A havi négyszáz koronás nyugdíját azért be tudja osztani, meg aztán a halból is, „ha nem csór-
