Irodalmi Szemle, 1963

1963/2 - Lovicsek Béla: A garammenti halász

Büszkén, dagadó mellel szemlélte müvét. A lépcsőt délelőtt készítette —- megfelel a célnak. A hálórúd végét átfúrta, vasvesszőt húzott bele, aztán „U“ alakúra hajlította. Az „U“ alakú villát belenyomta a lépcsősor aljába, így lemerevítette a rudat és sem jobbra, sem balra nem mozdulhat a háló. Üj kötelet is font, amit a hálórúd túlsó végére erősített. Most aránylag csekély erővel emelheti ki a hálót a vízből. A vasvesszőből hajlított villán úgy nyílik és csukódik a hálórúd — vagyis emelkedik és ereszkedik, mint az emelődaru karja.

Emelt. Elégedettség és nagy lelki nyugalom sugárzott az arcáról: jó szerszámmal öröm a munka! A megfeszülő kötél mintha az ő tulajdon testéből nőtt volna ki. Ügy érezte, hogy háló és ember egytest, egylélek, egymáshoz tartoznak, mint fához a levél, ághoz a gyümölcs. A céljuk is egy: halat fogni minél többet és nagyobbat. Bizony, nagyot, mint egy mosóteknő!

Vagy negyvendekás paduc pocskolt a hálóban. A kis hal is hal, a kicsiny is az

— szűkült össze az öreg szeme, s közben a hálónyél függőleges helyzetbe emelkedett. A hal tehetetlenül hempergett a háló szélére. Az öreg fel sem állt. Előregörbülve nyúlt a paduc felé, a következő pillanatban, gyakorlott mozdulattal lódította a háta mögé a partra. Úsztál eleget, egy kicsit repülhetsz is. A parton meg járhatod a táncot, míg szusszal bírod. S a hal, mintha megfogadná az öreg tanácsát, ugyancsak cifrázta, zörgette a száradó avart.

Elővette a dohányát, papírt csípett a szája sarkába. Dörzsölte, dörzsölte a dóhányt durva tenyerén, szórta közüle a papírlyukasztó csutkákat, miközben a vizet szemlélte. Mi van ma? Olyan csendes a Garam, mint a temető. Egyetlen hal sem játssza meg magát. Tán csak nem üdülésre mentek? Vagy naggyűlést tartnak a túlsó kanyarban?

Nagyot szívott a cigarettából, utána mély, tompa köhögés rázta meg a hátát. Átkozott kór fészkel a mellében, nem szabadna cigarettázni. Hányszor mondta az orvos is, de nem tud lemondani róla. Ötvenöt év alatt nagyon megszokta. Gyerekfővel kezdte. Akkor gyújtott rá először a béresistállóban. A nagyok szemeláttára. Hegyedohányt szívott. Büdöset és erőset. Szédelgett tőle, mint a szederrel jóllakott liba. De tartotta magát: már csak egy ostoros legényen nem foghat ki a füst!

Ismét köhögött. Hosszan, fuldoklón. Arcába szaladt a vér, könnybelábbadt a szeme. Ez a nyugdíjasok sorsa? Mind kehes valahol egy van? Pedig most, most volna jó erősnek lenni! Mint valamikor! A vékásba állva vette föl a méteres zsákot csupa virtusból az urasági magtárban. És most? Öles termetéből jócskán lecsípett az idő, kötélnyi izmait elapasztotta a hatvanhét esztendő.

Tőle vagy ötven méternyire váratlanul nagy loccsanás bontotta meg a csendet. No, vége a gyűlésnek! Ez nem is akármilyen legény lehetett. Lehetséges, hogy rövidesen jelentkezik a Garam „királya“ is. Itt, ezen a tájon uralkodik. Vele szeretne farkasszemet nézni valamennyi halász, de nem a vízben, hanem kint a parton. Az aztán a munka, amit végez! Előbb félkarnyi halak röpködnek előle szerte-szét, rémülten hasítva a vizet, majd mintha tengeralattjáró túrná fölfelé a vizet, hogy utána zúgva habozzon az örvénylő víz.

Tíz perc sem telt el, s a folyó közepén valóban zúgva örvénylett a víz. Féléves borjú esett bele? Malomkerék lapátja csapott nagyot? Vagy nagy sebességgel száguldó motorcsónak kanyarodott el hirtelen? Nem! A Garam „királya“ indult útnak, hogy fitogtassa hatalmasságát, hogy rémületet szórjon a vízilakók közé.

— Hát csak gyere! Elkészültem. Váriak.

Emelt az öreg. Rögtön, az emelés pillanatában észrevette, hogy nagyobbacska hal húzza a háló öblét. Mit tesz a gyakorlat? Pedig alig két éve csinálja. Pontosabban, amióta megkapta a rokkant-nyugdíját. Addig soha nem nézett á Garam feié. Csendes bolondnak tartott minden vizet bámuló horgászt és halászt. A tétlensége vitte oda. S ahogy egyszer belekóstolt, azóta ninps nyugta. Még álmában is a halakkal viaskodik.

Közben a háló kiemelkedett a vízből. Olyan háromkilónyi ponty igyekezett kimenekülni belőle, de hasztalan. Mindenhol rácsba ütközött az orra. No, lám, hát így vagyunk te pénztelén legény? Mennénk, menekülnénk? Csakhogy én