Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Zsilka Tibor: P. O. Hviezdoslav: Versek

tényt kell előrebocsátanunk, hogy a költemények átültetésére néhány jónevű és közismert magyar műfordító is vállalkozott. Hegedűs Géza, Kardos László, Kardos Pál, Rónay György és Weöres Sándor azok közé a tolmácsolok közé tartoznak, akik már nem egy idegennyelvű verset élvezetes, az eredetihez tartalomban és formában hűen fordítottak magyarra. Különösen az ő fordításaik közelítik meg a szlovák költemények szépségét, művészi és esztétikai értékét. Mind-mind más eszközzel formálta át ugyan a szlovák versszöveget, ami természetes is, hiszen teljes visszaadás már a két nyelv morfológiai szerkezete, mondattani sajátságai folytán is lehetetlenség, nem is beszélve a stiláris eltérésekről, mégis az olyan költemények, mint az „Ifjúság", a „Ti, nagyságosok, méltóságo- sok", vagy a „S nem lesz több elnyomott", de különösen a „Véres szonettek" (Róna György fordítása) sorai elolvasása után Hviezdoslavra emlékeztetőn ott kell hogy csengjenek azoknak a fülében is, akik értik és olvashatják a szlovák eredetit is. Vegyük csak például a „Ti nagyságosok, méltóságosok" c. hosszabb vers kezdetét:

„Ti, nagyságosok, méltóságosok, hozzátok van súlyos, komoly szavam. Mondjátok meg — jélre az ámítással —

Ki vele nyíltan, nem köntörfalazva, oly igazán, ahogy a szív dobog, hogy ez a nép, mely enyém és tiétek, rabszolga-sorsot miért érdemel?"

E kérdésfelvetés után vádtól telítve gördül tova Kardos Pál kiváló fordításában az úri társadalmat ostorozó Hviezdoslav-költemény. Sokszor szinte petőfis indulatokká szítódik a gyűlölet, s ennek szép átültetése műfordítói bravúrt dokumentál.

Politikai költészetének legszebb remekeit azonban életének utolsó évtizedeiben írott versei között kell keresnünk. 1910-ben válaszolt Ady Endre Magyar jakobinus dalára2, amelyhez mottóul a népek sanyarú életsorsának azonosságáról szóló versszakot választotta. A kötetben Kardos László fordításában a „S nem lesz több elnyomott" címmel szerepel az említett költemény. A verset fordításban eddig az 1937-ben Nyitrán kiadott Szlovenszkói magyar írók antológiájából ismertük leginkább, s ez a változat Petneházy Ferenc nevéhez fűződik.3 Helyszűke miatt csak az első strófát áll módunkban összehasonlítani:

Igen, te heroldja a derűsebb időknek: vágyunkból váljék közös akarat, vágyunkból, mely az elárvultak vágya; hogy szíveink — bár egy keservet nyögnek — ha Isten és a bátrak sorsa úgy kívánja, holnap már együtt vigadozzanak,

(Petneházy Ferenc)

Igen, te virradó idők heroldja:

— egy akarattá forrjon hát a vágy, s akik törötten, elhagyatva sírunk, s akinek fáj a fáradt, néma sors ma, a jószerencse s Isten adja írunk, s a bátrak előtt hulljon le a gát."

(Kardos László)

Egyszeri olvasás után is nyilvánvaló, hogy a Kardosé szebb, költőibb, s a Petneházyé avultabb, amely így kevésbé közelíti meg az eredeti vers magasztosságát. Vajon mi okozza a különbséget? Már az első sorban a derűs jelző felcserélése a virradó melléknévi igenévvel erőteljesebbé és esztétikai szempontból jobb hangzásúvá teszi az indítást, s ráadásul a hviezdoslavi sornak is precízebb visszaadása (Tak, herolde, ty svitajúcich časov: ...) A következő két sor elején Petneházy ismétli a „vágyunkból“ kifejezést, amely a 3. sort kissé hétköznapiassá, köznyelvivé teszi, különösen a mely vonatkozó névmás beiktatásával (

.......nám v jednu vôľu načim túžby zliať,

— po článkoch ochabnuté osamelých;“ eredetiben). A 3. és 4. sorban az „akik“ vonatkozó névmást használja Kardos is, de az igék (sírunk, fáj) jó megválasztása, valamint a második „akik“ ragja folytán könnyebben átsiklunk rajta. Az utolsó előtti sort Petne- házynál az „úgy kívánja“ teszi némileg lapossá, de még kevésbé mondható sikerültnek a strófa végén a „vigadozzanak“ gyakorító ige szerepeltetése. Idézzük csak az eredetit: „...keď žialime dnes kviľbou jednohlaskov;

— by zajtra, dá-li Boh a šťastie smelých, — sme rovnako sa mohli radovať“.

Itt Kardos felcserélte a két utolsó sort, ami azt eredményezte, hogy Hviezdoslavnak egy „jelentéktelenebb“ gondolatára („dá-li Boh a šťastie smelých“) vitte át a hangsúlyt. Ezzel azonban a hviezdoslavovi mondanivaló még jobban kidomborodott!

Ebből a kis rövid összehasonlításból is látható, hogy milyen nagy szükség volt erre a kiadásra, hiszen Hviezdoslavnak a magyar irodalomhoz egyik legközelebb álló versét is aránylag rossz fordításban ismertük eleddig.

A kötet számos értéke mellett azonban meg kell említeni néhány kisebb fogyatékosságot is. Néha a fordítók nem találják meg az adekvát hangot, s olcsó megoldást keresnek, íme egy példa, amikor a vers („Dal“) befejező strófájának végkicsengése prózai:

S mikor eltűntek már örökre a föld mélyében valahol, majd síri álmaink fölött e merengő ciprus silbakol akkor is, épp holdteltekor.

(Kálnoky László fordítása.)

Hasonló esettel találkozunk a Cséplés c. versben, bár itt a rossz sornak vagy versrésznek sokkal kisebb az értékromboló ereje, mint az előző esetben. („Hadar a csépje, ver