Irodalmi Szemle, 1962
1962/1 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - M. M. Dedinský: Remarque: Az utolsó felvonás
Remarque Az utolsó felvonás Színházi figyelő Tizenegy évvel a háború befejezése után — 1956-ban — Adenauer és az őt körülrajongó satrappák a hangosnál hangosabban azt kürtölték, hogy a Német Szövetségi Köztársaságban nincsenek revansiszták és nacionalisták. A béke- szerződés megkötése s ezzel egy olyan Németország megteremtésének kérdése, mely a szomszédos népek számára nem jelentene többé veszedelmet, már a legnagyobb mértékben időszerű volt. Ebben az időben és ebben az évben Erich Maria Remarque — egy egész sor szellemes és ügyesen megírt bestseller szerzője — drámát írt a Harmadik Birodalom utolsó aktusáról, hóhérainak és vértanúinak utolsó felvonásáról. A drámának az is a címe: „Az utolsó felvonás“. Egy szétbombázott házban, mely jégtáblaként mered a levegőbe, szobájában a gaucson ott fekszik Walter Anna, és nyugtalanul hánykolódik. Éppen csenget a telefon. A férje hívta fel. Vissza akar térni hozzá, de Anna nem is akar hallani róla. Nem azért, mert a férje katonatiszt, s most játszódik le éppen az utolsó felvonás — hiszen a Vörös Hadsereg egységei már Berlin utcáin harcolnak. — Walterné nem akar hallani róla, mert meggyőződött, hogy a férje gazember. Férje jellemét illetően akkor támadt először gyanúja, mikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy Wilkiet, az illegális mozgalom tagját, férje, a katonatiszt jelentette föl a Gestaponál. Nem kell neki, nem akarja — mert mindenek ellenére (az akkori hallgatás ellenére is) tiszta jellemű és becsületes ember. Fekve marad hát a gaucson, és apatikusan, nyugtalanul várja a Vörös Hadsereg megérkezését, apatikusan és idegesen hallgatja a szomszédék locsogó, ostoba, kispolgári lelkületű cselédjét. Mielőtt megérkeznének a vörös katonák, Ross, a szökött politikai fogoly ront be lakására. Rossz rabruhát visel. Arra kéri Annát, rejtse el őt. Azt magyarázza, hogy éppen Wilkiet keresi ebben a lakásban, azt állítja: élet-halálról van szó, néhány társával együtt a bombázás alatt szökött meg a börtönből. A Gestapo keresi őt. Schmidt a gestapos Walternéhoz is felmegy, mert a szétbombázott házban tűntek el a rábízott foglyok, s ebben a házban fogták el az egyik zsidó szökevényt, Kochot. Walterné közben Rosst átöltöztette egykori férje tiszti egyenruhájába, és különféle asszonyi csellel meggyőzi a gestapos pribéket arról (Schmidt ugyan azt gondolja, hogy a tiszt csak a frontról szökött meg, s épp ezért nem gyanúsítja még súlyosabb cselekményekkel), hogy a tiszt szabadságon van. Schmidtet Koch magatartása is meggyőzi efelől — a foglyot ugyanis szembesítés céljából Walterqé lakására cipelik. Ám Koch a kínzások és Ígéretek, a fenyegetések és csalogató remények ellenére, nem árulja el őt. Öngyilkosságot követ el, de előbb a pribék fejére olvassa millió és millió halálra kínzott szörnyű vádját. Mikor a vörös katonák megérkeznek, és följönnek Walterné lakására, Ross élete még egyszer veszedelemben forog. Schmidt is ott van a lakásban — most már civil ruhában és politikai fogoly voltát igazoló nagyszerű okmányokkal ellátva. Schmidt természetesen Rosst vádolja különböző gaztettek elkövetésével, de a vörös katonák átlátnak a törekvésén. Ross és Walterné számára megnyílik az út az új élet felé. Ez tehát Remarque drámájának témája és cselekménye — a mű azóta sikert aratott nem egy európai színpadon, de más kontinenseken is. Mégse ámítsuk magunkat: néhány kitűnően megírt jelenet és a szerző humánus, férfias állás- foglalása ellenére Remarque műve nem igazi nagy dráma. Hatása s a belőle származó felindulás mindjárt a függöny lehullása után csakhamar elpárolog. A szívben, emlékezetben, lélekben nagyon kevés nyoma marad. Még Koch vádja sem: egyszerű politikai foglyok sokkal súlyosabban és tömörebben megfogalmazott leveleket hagytak hátra. Talán Koch öngyilkossága? Logikusan bekövetkező tény — még művészi szempontból is logikus, csakhogy Koch túl M. M. Dedinský
