Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - M. M. Dedinský: Remarque: Az utolsó felvonás

rövid időre jelenik meg a színpadon, s ezért ez a jelenet nem lehet a dráma csúcspontja. Ross? Sajnos, ő a dráma leggyengébb pontja. Csak azt teszi, amit a létfenntartás és az életösztön diktál neki. Semmilyen politikai magatartás nem nyilvánul meg tetteiben, semmi, ami azt bizonyíthatná, hogy az illegális vezetés joggal megbízott benne, mikor Wilkie után küldte őt. Walterné marad legutoljára. Ez a legjobban megfogalmazott jellem. Remarque tud ilyen női alakokat teremteni, ebben rejlik tehetségének ereje: Walterné bájos és okos, kacérkodni is tud, de határozni is, szeszélyes is, de mikor az élet maximális erőfeszítést követel tőle, _ tud fölöttébb erős lenni, szellemes is, és meg tudja őrizni lélekjelenlétét. Játékos, de mikor a számára kedves ember életéről van szó, megragadja a pisztolyt, pedig nemrég végképpen el akarta dobni, és bizony nem remeg a keze, mikor a Gestapo pribékjére, Schmidtre céloz.

Az olvasó már bizonnyal észrevette, hogy nemcsak a Remarque megfogalmazta alakról beszélek, de egyúttal a Nagy Eszterben megjelenített alakról is. Színifőiskolánk egykori tanítványa bizony meglepetést jelentett számomra. Meglepett, mennyire megértette és felfogta mindazt, amit Remarque megírt (és meg nem írt) erről az alakról, s ugyanakkor ki is fejezte kezének egy-egy mozdulatával és arcjátékával. A záró jelenetben tapasztalt görcsösségtől eltekintve egységes felfogás jegyében valósította meg Walterné alakját, épp ez az egységes felfogás játékának legnagyobb erőssége. Játéka meggyőzött arról, hogy alakját teljességgel „átélte“ és „átgondolta“, ahogy mondani szokás, vérévé vált ez az alak, de ugyanakkor nem vesztette el az önmagát ellenőrző intellektust. Kár, hogy a zárójelenetben már nem tudta megtartani ugyanazt a színvonalat — így zavartalanul és fenntartás nélkül megtapsolhattuk volna.

Ügy vélem, hogy a főszereplő e félresikamlását a rendezőnek, Fellegi Istvánnak is észre kellett volna vennie. (Fellegi István nemcsak rendezője, de fordítója is a darabnak.) Sajnos, nem vette észre. Miért? Ügy látszik, nem látta meg e félre- sikamlást, de néhány más fonákságot sem (pl.: Koch naturalisztikusan véresre festett homlokát, a színpadon végrehajtott átöltözködéseket, Greta alakjának pontatlan meg fogalmazását, stb.) — mégpedig különböző okoknál fogva. Elsősorban: többet látott a műben, mint ami valóban benne van, „nagystílű“ drámát akart, holott sok benne az elbeszélésszerűség és a papirosíz; másképpen mondva, nem érezte hatásosságának korlátait, s ugyanakkor szinte shakespeare-i hatást akart elérni. Másodszor: a „nagystílű“ dráma utáni vágyában veszedelmesen közel jutott ahhoz a határhoz, ahonnan már csak egy lépés választja el a kulisszadöntögetéstől, és a „jelentéktelen“ — látszólag jelentéktelen dolgok, sajnos elkerülték figyelmét. Harmadszor: nem látta meg Nagy Eszter félresikamlását, mert nem volt ellentétben mások játékstílusával: amivel azt akarom mondani, hogy Felleginek nem sikerült a színészek különböző játékstílusát összehangolni, és így egységes színpadi hatást elérni. Ez az előadás mégis a színház színvonalasabb bemutató előadásai közé tartozik, az emberek meghatódva és lelkűkben felkavarva indultak haza a nézőtérről. Annak a ténynek, hogy Fellegi túlértékelte Remarque drámáját, van ugyanis egy pozitívuma is. Fenntartás nélkül hitelesnek fogadta el a szöveget, egész szívét adta bele a rendezői munkába, s így a színészeket is magával ragadta. A kicsi és szűk színpadon nem akart elérni valami spekulatív rendezvényt, arra vezette a színészeket, hogy inkább mimikával, mint gesztusokkal fejezzék ki magukat — s ez nagyon fontos egy kis színpad számára, mely ráadásul közel van a nézőtérhez, de ebben a tényben is megnyilvánultak Fellegi rendezésének ellentmondásai. Továbbá: megérezve, hogy a drámában Walterné és Koch jelenetei a legjobbak, ezekre összpontosította minden figyelmét, s okosan és helyesen a dráma csúcspontjává tette meg őket. Megértette, hogy a drámai értelemben vett konfliktusból erkölcsileg eleve Ross kerül ki győztesen, s ezért a konfliktus tengelyévé és gyújtópontjává Walterné b e n n s ő világát tette meg, s Nagy Eszter megértette a rendező kívánságát éppen úgy, mint Gyurkovics Mihály Koch szerepében, aki takarékosan, mégis gazdagon élt a színészi kifejező eszközökkel, rövid szövege ellenére hatásos volt, felindult és egyben megindító. Nem feledkezhetünk meg Várady Béláról és Turner Zsigmondról sem. Mindketten kis