Irodalmi Szemle, 1962
1962/1 - FIGYELŐ - Dobos László: Szlovákiai magyar elbeszélők antológiája
Szlovákiai magyar elbeszélők antológiája Kezdetben volt a szándék: csehszlovákiai magyar elbeszélők írásaiból összeálítani egy antológiát. Az elgondolást Turczel Lajos realizálta, ő gyűjtötte össze az anyagot, elrendezte és írt a kötet elé bevezető előszót. Az antológia visszhangja nem a legjobb. Akadnak „sokatsejtó“ vállvonogatások, ,,okos“ próféták és ahogy már ilyenkor lenni szokott, kárörvendő irodalmi kibicek is. Az első komolyan vehető bírálatot J. Fürdik mondta el a Slovenské pohľady novemberi számában. Fürdik elsősorban az antológia összeállítóját marasztalja el: helyteleníti többek között a kötet szerkesztésének koncepcióját, irodalmi egyen- lősdivel vádolja Turczel Lajost. Nincs szándékomban mentegetni az antológia gyengéit, viszont néhány dolgot feltétlenül el kell mondanom a dolgok tisztább látása érdekében. Az időközönként kiadott antológiák általában egy-egy műfaj reprezentánsait, a kiváló, az átlagon felüli írásokat vannak hivatva bemutatni. Egyszóval: az antológia az reprezentál, legalább is azt várják tőle. Ez vitathatatlanul helyes elv. Azonban a mi elbeszélőink gyűjteményes kiadása esetében szükségszerűen el kellett tekinteni ettől. Itt seregszemlére volt szükség, bármennyire is ellenkezett ez az elgondolás az antológiák küldetésével. Miközben véleményt mondunk az antológia szerkesztéséről, nem szabad figyelmen kívül' hagynunk egy fontos tényt: prózánk, főleg fiatal prózánk kialakulásának körülményeit. Hisz mindnyájunk előtt ismert dolog, hogy 1958-ig nem volt irodalmi fórumunk. Rendszeres figyelmet az irodalomnak csupán a Hét szentelt. Ám egy prózai nemzedék sorakozásában mit jelent egy képes hetilap? És mit jelentett a többi politikai, vagy más küldetést teljesítő lapokban időnként, hébe-hóba kinyomtatott rövid prózai írás? Hisz a próza erőteljesebb fejlődéséhez hiányzott a legfontosabb: a fórum, a nyilvánosság. Ötvennyolc második felében megindult ugyan az irodalmi lap, de az irodalomnak ebben a száguldó forgatagában egy három havonként megjelenő folyóirat nem csinálhatott forradalmat. Az elbeszélők antológiája ilyen körülmények között több feladatot teljesített: reprezentált, seregszemlét tartott, és sokak számára nyilvánosságot, fórumot jelentett. A sokféle elgondolás realizálása egy könyvben rendszerint felemásságot szül. Az történt az antológiával is: felemás, vegyes értékű könyv. Ezt pedig az adott körülmények között nehéz volt elkerülni. Az antológia hibája prózaírásunk helyzetéből adódott és adódik. (Nem tudom, ismeri-e ezeket a körülményeket és szempontokat a könyv szlovák kritikusa J. Fürdik.) Egy fiatal irodalom életében időnként szükség van egy számszerinti seregszemlére, a mennyiség forszirozására, hisz ez törvényszerűen összefügg az irodalom minőségi színvonalának az emelkedésével. Feltétlenül érvényesíteni kellett a mennyisgi elvet az antológia szerkesztésénél. Természetesen mértékkel és megfontoltan. Tisztelem és becsülöm Turczel Lajos jó szándékát, azonban nem helyeselhetem mindenben szerkesztői eljárását. Szigorúbban kellett volna gondolnia az írások művészi értékével is. Helyeslem, ha megmutatunk, felszínre hozunk minden olyan írást, amely az irodalmi progresszivitásnak csak csíráit is magában hordja. De ahol ez nincs, ott szerintem felesleges a dolgok forszirozása. Helytelennek tartom pl. olyan írások besorolását az antológia anyagába, mint Kónya József: Öcsike ateista lett, Simkó Margit: Pohárköszöntő és Zsíros István: Az utolsó majoreszko és az apja. Itt könnyelműen nagylelkű volt Turczel Lajos. Bármennyire szem előtt tartotta is a szerkesztő a mennyiségi elvet, egy egészséges differenciálásra szükség lett volna. Csínján kell bánnunk az írók avatásával, meg az egyenlőségi jelekkel. Szerintem az antológia anyagát ajánlatos lett volna művészileg csoportosítani, valamiképp kimutatni az egyes írások közötti érték különbséget. Szükség van a mennyiségi elv mértéktartó érvényesítésére, de egyúttal differenciálnunk is kell. Ezt szigorúan megköveteli a fejlődés törvénye. Másfél évvel ezelőtt jelent meg Fábry Zoltán kiváló tanulmánya: „A novella kérdőjelei" címmel. E munka konkrét példákra való utalással elsősorban műfaji szempontból vizsgálja novella írásunkat. Fábry diagnózisa és irány- mutatása szerintem helyes és találó. Megállapításai általában érvényesek az antológiában szereplő írások nagy részére is. Üjat és másat mondani Fábry Zoltán kimerítő tanulmánya után a novella műfaji törvényeiről nehéz. Ismétléseknek nincs értelme. Alábbi fejtegetéseimben prózaíróinknak elsősorban szemlélet- módját, valamint a kifejezési eszközök korszerűségét szeretném megvizsgálni. Prózánk egyik alapvonása, hogy kezdettől mondhatnánk napjainkig, együtt halad az újságírással. Érvényes ez különösen a fiatalokra, de az idősebbekről sem mondható el, hogy műveiknek, életszemléletüknek és stílusuknak nincs köze az újságíráshoz. A zsurnalisztika hatása közvetve vagy közvetlenül kimutatható majd minden eddig megjelent prózai műben. Az újságírás megköveteli az élet folytonos figyelését, a sokoldalú érdeklődést, egyszóval: az író életközelségét. Ez kétségtelenül pozitívum, ami csak termékenyítően hat és hathat a prózaírásra. Azonban ezen túlmenően visszahúzó erővé is válhat. Néhány évvel ezelőtt nekem úgy tűnt, hogy az újságírásnak és a Dobos László
