Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - FIGYELŐ - Dobos László: Szlovákiai magyar elbeszélők antológiája

prózának ez a nagy „barátsága“ jó és hasznos dolog. Ma már azt tartom, hogy újságírás és irodalom között meg kell vonnunk a határt. Differenciálnunk kell. A fürge újságírói szem és a riporteri rutin ma már nem elég. A korszerű próza műveléséhez ez már kevés.

Az újságírás témakörét elsősorban a napi politika eseményei és problémái szabják meg. Ami egy napilapban ma még égetően fontos, nem biztos, hogy holnap is az lesz. Itt a témák és témakörök hierarchiája uralkodik. Viszont az irodalomra ez már így nem érvényes. A prózaírásnak nincsenek és nem is lehetnek se napi, se hónapos témái sem. (Természetesen ezt nem zárja ki az irodalom publicisztikai szolgálatkészségét.) Mindezt azért mondom el. mert a mi prózaírásunkba akarva nem akarva, felszívódott az újságírás témarendje. Pontosabban mondva: a téma, a témaválasztás első helyre került. Első látásra ez természetesnek tűnik. Dehát gondolkodjunk egy kicsit: az elmúlt években számtalan írás csak azért látott napvilágot, mert témájánál fogva aktuális volt. Jónéhány könyv csak olyan kiadói áldással jelenhetett meg, hogy „időszerű téma“. Sok esetben a „fontos" és „időszerű" témától vártuk a mű pártigazolását és ideológiai értékét. Időnként ez már az abszurditásig ment. írói „magánbeszélgetések" alkalmával ilyen kérdések is elhangzottak: „Nem tudtok valami jó témát, amibe nem köthetnének bele?" Meg kell szüntetnünk a téma értékmeghatározó privilégiumát. Ennek a logikus következménye az lesz, hogy fokozódik művészi igényességünk a prózával szemben.

Tekintsük át röviden az antológia témaskáláját. Tizennégy írás, az antológia majd két harmada a múltat idézi, a múltat feszegeti. A fennmaradó tíz írásnak pedig csak a fele szól közvetlenül a máról. De nagyjából ez a helyzet az antológián kívül megjelent és megjelenő írások tematikai részarányát illetően is. Prózaírásunk, főleg az elbeszélések témaskálája megdöbbentően szürke és egyhangú. Nagyon elgondolkodtató jelenség, hogy az elmúlt években prózánk jóformán nem fedezett fel új területeket. Szinte ugyanazon a témák, témakörök ismétlődnek és variálód- nak. íme az eredmény: egyes téma és témakörök primer szerepe évek folyamán tematikai egyhangúsághoz vezetett.

Vannak helyzetek és időszakok, amikor a téma egy írás sorsát befolyásolhatja ugyan, de értékét nem determinálhatja. A nemzeti irodalmakban ez már tisztázódott. Mi sem hányhatunk tovább szemet e rendellenes jelenség felett, mert bizonyos témák és témakörök értékmeghatározó szerepe és egyeduralma törvényszerűen az élet egyoldalú látásához az egyoldalú szemlélethez vezet.

Egyesek a maiság, a modernség fogalmát csupán a mai témára korlátozzák. Pedig ez annál több. A mai téma, a mához szóló téma

csak mai életszemlélettel párosulva válhat maisággá. A kérdés persze ez, mit értünk a mai életszemlélet fogalmán ? A dolgok és az emberek megítéslésének nézőpontját. Azt a nézőpontot, amelynek alapján ítéletet és véleményt alkotok a múltról és a jelenről, jóról és rosszról, társadalmi és történelmi eseményekről. Az író mai életszemléletének legfontosabb alapvonása, hogy minden témának, témakörnek keresi a mához kapcsolódó szálait. A mához viszonyít. Csak így van értelme a történelmi regénynek, csak így van értelme a közeli és távoli múlt irodalmi feldolgozásának. Ez a mához viszonyítás természetesen nem zárja ki, sőt egyenesen megköveteli az a

dott történelmi helyzetek és események objektív értékelését. A dolgok mához viszonyítása csakis az objektivitás betartásával válhat hitelessé.

Felmerül a kérdés: vajon a mi elbeszélőinknek van ilyen mai életszemléletük? Van ilyen nézőpontjuk, amelynek alapján ítéletet és véleményt alkothatnak? írásaikban vajon megvan a mához viszonyítás készsége és képessége? El kell ismernünk, hogy az antológia íróinak nagy részénél látunk egy törekvést (ösztönös vagy tudatos) egy mai vagy legalább is maibb életszemlélet kialakítására. Azonban emellett jócskán akadnak olyan művek is, amelyek valahol régen, a harmincas, negyvenes években, vagy talán még régebben befejeződtek (Dénes György, K. Ressl János, Kovács Gáspár, Veres János). Ezeket az írásokat a történés éveiben kellett elkövetni. Akkor bátor és merész írói tettként könyvelhettük volna el. Ma már csak a példálódzás, a tanítómese erejével hathatnak. Másodkézből kapott visszaemlékezéssé avultak. Elgondolkodtató jelenség: vannak írások az antológiában és az antológián kívül, amelyek már a megjelenés pillanatában megöregedtek. Miért ? Érdemes lenne megvitatni az antológia minden írását az időtállás szempontjából. Milyen az életkora elbeszélőink egy-egy írásának? Miért olyan gyakori a korai novella halálozások száma? Nagyon kellemetlen kérdések ezek, de nem lehet kitérni előlük.

Kezdjük a vizsgálódást egy kis visszapillantással. Nagyon jól emlékezhetünk még arra, hogy prózánk kezdeti írásai kétféle embert szerepeltettek: jót és rosszat. A jó és a

rossz rendszerint politikai ellenfélként volt egymással szembe állítva. Ezt kívánta a dolgok „politikus" beállítása. A jó ember általában a szocializmus makulátlan híveként, „új emberként" szerepelt, az ellenfél, az ellenség pedig valóságos földre tévedt ördög képében bujkált az elbeszélésekben. Ez a látásmól, a dolgoknak ilyetén beállítása és irodalmi megfogalmazása sematikus volt. Mikor aztán leszámolásra került sor (ami inkább hasonlított „magam mentségére", mint leszámoláshoz), így magyarázkodtunk: helytelen a sémák közé szorított gondolkodás, nem lehet a szájba rágott normák és tételek alapján irodalmat