Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - FIGYELŐ - Tóth Tibor: Böngésző

mányférfiak hangsúlyozzák, ó mennyire demokratikus és nácitlan Adenaueria. Alighanem akadtak hivatalos és szemforgatóan erkölcsös nyugat-német kritikusok, akik lepocskondiázták Böll könyvét, talán azt is kifogásolták, hogy a hazatérő Schrellát a „keresztényi módon demokratikus“ bonni állam egyenruhás és fegyveres közegei „védelmükbe vették“.

Európa vigyázz! Nemcsak a Schrellákról és a Vraóaricokról van szó: ma azt valljuk, hogy a második világháborúban Európa minden nemzete zömében és egészséges többségében szembefordult a hitleri iszonnyal, a német sasos, horogkeresztes tömeggyilkossággal. Szembefordult, s nyilván Himmler és a Gestapo mindnyájunk ellen kiadta a halálparancsot: ez a halálparancs nyugat-német archívumokban lapul és alkalomra, végrehajtásra vár. Népek vigyázzatok! A Schrellák, Vracariéok szolgáljanak intő és figyelmeztető például, s üssük végre mindnyájan egy akarattal a halálparancsra a hatálytalanító pecsétet: „Érvénytelen! Végrehajthatatlan!“

Szólnunk kell még a hogyanról, arról, hogyan, milyen művészi eszközökkel írta meg regényét Böll.

Maga a kompozíció egyközpontú, zárt körökből épül fel, mintha ívei önmagába hajolnának, térnének vissza, önmagukat ismételnék. Modernsége sok mindenben rokon a huszas évek pesszimista, kétségbeesett expresszioniz- musával. A belső monológok, amelyekből Böll regénye felépül, tulajdonképpen tudatmetszetek: a zárt körökön belül maradó világ asszociációs lelki folyamatokon keresztül rajzolódik elénk, sebzett emberek emlékeiből, alanyi és egyéni érzékelésekből, élmény-forgácsokból. „Lelkizés“ ez a javából, a huszadik század legrangosabb prózájához méltó pszichológiai művészet.

Böll tudatosan és szándékosan nem akar széles társadalmi regényt írni, társadalmi mondandóját, a lényeget éppen azzal érzékeli és azzal fest nagy társadalmi körképet, hogy megérteti önmagával és az olvasóval: egyedi eset a Fáhmeléké, a magukfajták csak a regény zárt körein belül lehetnek többségben, de az őket környező világban magánosak és társtalanok, csak nagynéha, kivételként születik hozzájuk egy-egy Hugo, akit fiúknak fogadhatnak. A valószínűtlenség, a regény és a szereplők csöppet sem tipikus volta a záróképben tárul kíméletlen iróniával elénk, amikor Fáhmelék a merénylet és az öregasszony elhurcolása után zavartalanul, mondhatnánk jó hangulatban folytatják az öreg Fähmel születésnapi vacsoráját.

Ahogy Böll alakjait beszélteti, abban egyaránt észrevehetjük a joyce-i, prousti, sőt sokhelyütt kaffkai elemeket: két egymásba forduló sík van az író előtt, az egyiken a hangos beszéd, amit a partner hall, a másikon az a beszéd rögzítődik, amely a szereplőben magában megy végbe, el nem mondottan,

meglepő bőséggel áradőn, mindegyikünk tudja és megélte már önmaga is, beszélgetések közben percek, sőt pillanatok alatt annyi gondolat fut át rajtunk, hogy leírva hosszú oldalakat töltenének meg.

Hadd említsek meg még valamit: a fiatal francia szépprózával kapcsolatban emlegetik a chosizmust, amikor az író az embert környezetének tárgyain keresztül mutatja be, hogyan tükrözik át a tárgyak és hogyan jelennek meg a tárgyak benne. Böll esetében erről szó sem lehet: Fáhmelék világának tárgyi kellékei teljesen ismeretlenek maradnak előttünk, a regény szinte ki sem lép a szereplőkből, az alakokból, legföljebb annyira, hogy ismételten, mondhatnám ciklikus újra és újra meglátással elénk tárjon egy-egy jelképpé emelt részt a tárgyi világból — Sankt Severin templomát, a vaddisznóból csepegő vért, az utcán végigkocogó patákat.

Böll stílusa exaltált, nyugtalan és nyugtalanító. Talán éppen ezért erőteljes és szug- gesztiv: hatásából, erejéből még a fordítás megtörő prizmáján keresztülhatolva is alig- alig veszt.

Heinrich Böll a „Biliárdban“ elérte a számára pillanatnyilag elérhető maximumot: a bigott aszkézistől, tétlen türelemtől elfordul, felismeri, hogy a bárány szentsége, magyarán: a bárminemű erőszakot tagadó, jámbor humanizmus még erkölcsi állásfoglalásnak is kevés, nem tör keresztül a pusztulás zárt körén. A humanizmus szentsége önmagát teszi hatástalanná, s tétlenségével önnön ellentétét erősíti, érintkezik, sőt azonosul a rombolással, a pusztítással:' a Fáhmelék felépítette szentséget Robert robbantja a semmibe. A jámbor és tehetetlen humanizmus csődjére — tegyük hozzá: erkölcsi csődjére — Fähmel nagymama pisztolylövése teszi fel a pontot: a felgyülemlett indulat, gyűlölet végre — végre és jaj mily későn — tettbe csap át, s minden anarchizmusa, meggondolatlansága és pillanatnyi meddősége ellenére a harc, a küzdelem igéjét hirdeti a tűrés és beletörődés bárányszentsége helyett.

A tett, a küzdelem, úgy ahogy Böll látja és kimondja, persze a lázongó jámbor tette és harca csupán, nem céltudatos forradalmi tett és harc. Heinrich Böll nem léphetett ki, nem fordulhatott ki ebben a regényben sem önmagából, isten csapásának látja a társadalmi bajokat, az emberi élet és társadalom rendjében gyökeredző nyavalyákat, sokszor ráolvasással próbálja gyógyítani őket, s lázadása — akár a Robert Fáhmelé, akár a nap végére pisztollyal pontot tevő nagyamáé: tulajdonképpen gyerekes és eleve kudarcra kárhoztatott. De mégis, az író igazát a passzivitásból, a tűrésből továbbviszi a szembefordulásig, a tettig, a harcig. Az erkölcsi igazat keresi, s kész vállalni a küzdelmet érte.

A mai német irodalomban, főleg az úgynevezett katolikus írók között ez a tény ad rangos helyet a regénynek és írójának.