Irodalmi Szemle, 1962
1962/6 - FIGYELŐ - Tóth Tibor: Böngésző
hagyományos hangja ebben az esetben nem zavar: egészben véve az átültetés adekvát módon adja vissza a nagy szlovák költő szavait. Reméljük, hogy bár közös kiadásra nem került sor, a könyv elegendő példányszámban jut el olvasóinkhoz, elsősorban iskolai népkönyvtárainkba. A hídépítés gondolatát valósítják meg munkásságukban azok a magyar írók, akik innét Szlovákiából származtak el Budapestre. Kovács Endre könyve a cseh-magyar kulturális kapcsolatokról, Dobossy László Capek-tanulmánya, Győry Dezső regényei, Balogh Edgár kolozsvári közíró munkássága ékesszóló bizonysága ennek; a sor most újabb láncszemmel gazdagodott: Szalatnai Rezső könyvével Juhász Gyula szakolcai két esztendejéről. 1911 őszétől 1913 nyaráig tanított a Holnap költőié a nyugati végvár főgimnáziumában. Szalatnai könyvéből nem csupán ennek az időszaknak Juhász Gyuláját ismerjük meg, hanem képet kapunk a századeleji nyugat-szlovákiai kisvárosról és környékéről, az akkori Pozsonyról, sőt ezen túlmenően történelmi és társadalom- történeti visszapillantást is ad a Morva menti síkság hányatott múltjáról. Szalatnai könyvének vezérlő gondolata, amellyel szembefordul a magyar irodalomtörténetben Juhász Gyula szakolcai éveiről eddig vallott nézetekkel: a végvári évek nem a tespedés, a „partra vetett hal“ időszakát jelentették a költő életművében, hanem az elmélyülés, a gazdagodás, a megismerés esztendei voltak. Juhász Gyula utat keresett és talált a szlovák néphez, művészetéhez és szellemiségéhez, ablakot tárt magának és az egész magyar kulturális köztudatnak a cseh irodalom felé is: magyarra fordította Vrchlicky három tárcáját és egy versét. Itt a kapcsolathozó nyilván a személyes ismerkedés volt, Szakolcából a költő barátaival átsétálqatott, kirándulgatott a Morván túlra, Sudoméricébe, Stráznicébe, Hodoninba, a nyelv zenéje itt más volt, mint Szakolcán, keményebb, csattanóbb, a Szegedről elszármazott magyar költő azonban igyekezett megérteni, s hogy nem idegenkedett tőle, bizonyítja, hogy írásaiban a morvaországi helységneveket inkább cseh, mint német formájukban használja. Szalatnai nem csupán érett stílusával, gyönyörködtető, szép magyar nyelvével hat; tiszteletet ébresztő az anyag is, amelyet Juhász Gyula szakolcai korszakáról összegyűjtött: írásos dokumentumok, kortársak közlései, levelezése stb. Külön figyelmet fordít Juhász Gyulának a szlovák néphez való viszonyára. Nem csupán arról van szó, hogy a szakolcai esztendők a költő művét az egyre visszatérő Anna-motívum mellett a később is visszacsengő Ancsa-motívummal gazdagították, a lens7őke hajú, kékszemű kis szlovák cselédlány képével, akit Juhász párjának érez, mert az elnyomott néphez tartozik, mert „egy ország bánata gyűlt össze szívébe“. Az Ancsa- motívum egyik balladikus feldolgozása a bűntudat megrendítő dokumentuma, a Morvába fúlt, megesett kis cseléd Juhász szemében az elnyomás áldozata, a férfiak, akik meghajszolják, csókot lopnak tőle, az uralkodó nép és osztály fiai. Juhász költeménye a magyar líra erkölcsi elégtétele, ugyanakkor a költő emberségének, a nemzetiségi kérdésben elfoglalt helyes és igaz álláspontjának kifejezője. Ady Magyar jakobinusának hangja cseng vissza a Szakolca után közölt Olvadás című versben, amikor Juhász így ír a tavaszi Tiszáról: Vigyázzatok, medrében háborog Szláv és magyar keservek serege. Tanítványainak vallomása szerint Juhász „tanár úr“ szerette a szlovákokat, egyik legkedvesebb tanítványa a neves szlovák operaénekes, dr. Janko Blaho volt, aki Szalatnai könyvében a hála és szeretet hangján emlékezik egykori professzorára. Az összecsendü- lést, a kölcsönös megértést keresi a két nép, a szlovák és a magyar nép művészetében is Juhász Gyula, s később regényében, a szakolcai évek önéletrajzi vázlatában, az Orbán lelkében így summázza megismeréseinek tanulságát: „A mai társadalmi rend hazug, mert erőszakos és istentelen... Nem élek benne és vele, egy szlovák paraszt, akinek a szemében jóságot és emberséget látok, különb nekem, mint tíz úr, aki mindig csak az úri becsületével kérkedik." A szlovák élmény szláv élménnyé tágul: nem csupán a csehek felé fordul, hanem az oroszok felé is. 1912 őszén írja Babitsnak: „Orosz regényekben élem ki magamat, végtelen orosz puszták, végtelen orosz bánat: ez az én életem, ez.“ Itt ismét visszacseng a magány motívuma, az elhagyottságé, a bánaté, amely a Juhász szakolcai éveiről alkotott és eddig egyeduralkodó nézetekre vezetett. Az ok csak egy lehet: a korabeli kisvárosi magyar társaság, a társtalanság, a kultúrálatlanság, a máznak is vékony kisvárosi magyar vagy ha úgy tetszik, magyarkodó réteg kulturális inferioritása. Szalatnai bár türelmesen és elnézőn ir róla, leplezetlenül kimondja„ véleményét: a Gvadányi és egyéb körök, Femkék és „más ilyenkék“ álkultúrájáról, melldöngető álhazafiságáról. Mennyire érezhette nyűgüket Juhász Gyula, amikor őszintén kitárulkozó, emberi érzéssel fordult a szlovákok felé! A szakolcai élmények mélységét bizonyítja, hogy még sokáig visszhangzanak Juhász Gyula művében: esztendők múlva, mindvégig említi és idézi „a bús Morva menti árva kis Sza- kolcát“, ahol — mint maga vallja — tisztába jött „a magyar imperializmus meddő, tudománytalan és levegőben lógó gondolatával“, aiakult ki igénye közös dolgaink józan, emberi rendezésére, mint a világháború alatt az aradi vértanúkat idézve kiáltja: 669
