Irodalmi Szemle, 1962
1962/6 - FIGYELŐ - Tóth Tibor: Ember dolga, író dolga
sokra" — szurkod Balog komiszul a nőbe (138. old.) — novella-funkció nélkül az ízléstelenség határát súrolja. Szükségtelen szépséghibák ezek, hisz ahol az ősz láza pirkad már a cserjéken“ (13. old.), „visszasírta a maga gyűrött vágyait“, (16. old.), „bukdosva tiltakozik a szava“ (66 old.) stb. stb. költői képek teremtődnek, ott az előbiek igazolására nehéz menlevelet adni. összegezés képpen: bármennyire is egyoldalúnak tűnik a bírálat — amennyiben túlnyomórészt a könyv negatív vonásait ragadta ki —, hangsúlyozni szeretném: Lehocky Teréz kiváló adottságait s élettapasztalatát, melyek egyaránt indokolják a reményt, hogy a jövőben a jó és a jobb könyvek kalkulásában lesz még mondanivalója. A Foltok a napon után azonban öncsalás volna azt állítani, hogy ilyen vagy amolyan csúcsokat hódított meg... A középszerűség jellemző rá. A merész témaválasztás mögött túlsúlyban lemaradt a művészi igényesség s a szigorú műfaji fegyelem. Bár a könyv említett három novelláján kívül szétforgácsolva mindegyikben találhatunk pozitívumot, megkapó jellemzőket. (Nagyszerű például a „Kulákudvar alkonya“ című novella befejezése), egészében azonban mégis úgy tűnik, hogy a problémák sokaságába nyílt tenyérrel markol s a téma nem egyszer kicsúszik, szétfolyik az ujja zött; a részletes leírásokban, mint a búvópatak az ártéri rét térségein, — szinte megtorpan a cselekmény. Ugyanakkor a terjengős elbeszélő-hajlandóságot a műfaji keret sem tűri. Gondoljunk csak a legjobbakra, Ehren- burg, Maughaum, Čapek és részben Kosztolányi stb. novelláira. Itt is, mint más műfajoknál, mindenekelőtt a minőség a fontos. Nem az elhallgatás a pártos, szocialista író menedéke, hanem a nagyobb művészi igényesség, a tágabb emberség, a küzdő közösség ezerarcú, sokszínű világának ábrázolása. Ezt várjuk Lehocky Teréztől is, s szívesen vennénk, ha hőseiben — mégha a törvényesség zátonyán vergődnek is, — élne a vágy, egy szebb, igazibb élet után. Abban viszont kétségtelen igaza van, hog a mi életünk harmóniájához a szütelen kemény és áldozatokat követelő harc feszültsége, drámaiasága is hozzátartozik. Ezt a felismerést legközelebbi kötetében nem feladnia, hanem kiteljeítenie kell. Fonod Zoltán ember dolga, író dolga Nemrég egy írószövetségi összejövetelen egy szlovák irodalomtörténész és esztéta, aki nagy rokonszenvvel kíséri hazai magyar irodalmunk fejlődését, amikor Fábry Zoltánról esett szó, megjegyezte: Nem ártana, ha többet írna mai témákról. Előbb értetlenül néztem rá, aztán parázs vita kezdődött, s úgy érzem, Fábry új könyvéről írva ennek a vitának a summájával kell kezdenem: ha van egyáltalán valaki, akinek írásai, mondandója minden ízükben maiak, a mához szólnak, nemzetiségi irodalmunkban Fábry az, tulajdonképpen az egyetlen írónk, aki ma is műveli az irodalmi rangú, harcos publicisztikát, amelynek a csehszlovákiai magyar irodalom a két világháború között rangját, haladó hírét és a magyarországi Horthy- fasizmus gyűlöletét, acsarkodó dühét köszönhette. Az utolsó mohikán Fábry: irodalmunk mintha levetette, kinőtte volna önnön hagyományát, mintha elfordult volna tegnapi magától: műfaji teljességre törekszik, most végre befogadja a riportot is, de továbbra is apage sata- nas-t kiált a publicisztikára, a közvetlenül a társadalmi élet felvetette kérdésekkel foglalkozó esszékre, irodalmi rangú cikkekre: az agyakban nyilván a közelmúlt annyira kárhoztatott vezércikkízűsége kísért, pedig annak sem az volt a hibája, hogy vezércikk volt, hanem egyszerűen az, hogy rosszul, kontár módon írták. Furcsa dolog: akik ma nálunk magyarul írnak, zömükben zászlóként lobogtatják Fábry nevét, esküsznek rá, példaképnek, erkölcsi fenoménnak, egyszóval annak tartják, aki irodalmunkban valamit jelent — a legtöbbet jelenti. Ugyanakkor — néhány sátoros ünnepi kivételtől eltekintve — alig akad köztünk, aki Fábry példáját követné, és kilépve a nálunk annyira megcsontosodott, hagyományosan szűk műfajú kényszerzubbonyból, az irodalmi publicisztika módján és hangján szólna hozzá a valóban közérdekű problémákhoz; kilépve nem csupán a műfaji, hanem a szűk nemzetiségi szemlélet határai közül is: európai szempontból, európai hangon, európai gonddal írna, mint Fábry teszi. Különben is furcsa dolog az a maiság. Egyszer már hallottam Fábryval kapcsolatban egy magyarországi irodalmár megjegyzését: „Ugyan kérem, békepublicisztika?!“ Valóban most is így lenne? Valóban unottan legyintve néznének a könyvre, amelynek első írása ezt a címet viseli: A műfaj neve — antifasizmus? Nem tudom elhinni, hogy emberek, akiknek szemünk van a látásra és eszük a megértésre, 663
