Irodalmi Szemle, 1962
1962/6 - FIGYELŐ - Fónod Zoltán: Lehocky Teréz: Foltok a napon
vei íródott „Mamá“-ból csupán egy képet: A városba felcihelódött falusi mamát ilyen gondolatra készteti a hirdetőtábla: „Vajon olvassa-e valaki a nagy látásban, tülekedésben a tengernyi színes plakátot..." Nagyszerű téma a „Mária Magdolna a Zsidó utcában“, vagy több sikerrel megírt „Lasciate ogni..." Kár, hogy az utóbbiban „ a királynőt megölni nem kell...“ ismert szólás parafrázisa a kibontakozó konfliktus lényege Polen doktor esete, az életért vívott harc, a tegnap és a ma, a ma és a holnop bajvívása valós, hiteles téma, s az Eleszek gáncsoskodó karrier-szimata még akkor is elhihető, ha elmarad az egyszavas jellemzés: „...folt esett hétszilvafás címerén.“ (185 old.) A feldogozásban széfolyó s a jellemábrázolásban felületesen megírt „Üj sír“-ban frappáns, s szinte külön témába kívánkozó nagyszerű képet ad a magzatát temető anyáról: „A faluvégi vályogházból kilép egy asszony. Kendőjében viszi magzatát, nincs messze a temető, odatart, temetésre készül, melyen egymaga lesz a sírásó, kántor és a pap, kívüle meg a sötét, borús éjszaka, az egyetlen sirató." (166 old.) Éppen ezért csak sajnálni lehet, hogy novellája többségének „végigírásában“ mellőzi ezt a tömör hangot. Néha szinte meghökkentő a téma aprópénzre váltása. Az „Űjra tavasz“ Annájának és Oszkárénak hirtelen házasságában végződött szerelme, s egymás iránti szere- tetük a gyermekáldást követően végeredményben a feleség „nem-divatképességén“ bukik meg. Azonban a deus ex machina, mint novella-elem gyakran-jelenvalósága, végül is megmenti a házasságot. Anna az ifjúsággondozóba megy, többet törődik magával, s Var- gos közreműködésével... — happy end! „Nincs olyan liliom-szűz, nincs az a Lorelei, akiért újra elcserélné — már mint Oszkár — Annát..." Sértődés ne essék, de érzelgős hangszerelésével, felületes jellemábrázolásával — hamis ez a novella, már-már gics! S ha a jellem- és a típus-alkotás feketefehér ábrázolási módjára keresnénk „tipikust“, úgy lehetetlen nem említeni az iskola-példát, a „Téli vigíliá"-t! Az írás egész légköre amolyan „betyár-világot“ idéző. A Grand kávéházban iszogatással induló cselekményszövésből és a konfliktus-tapogatózásból — nem beszélve az érzéki túlfűtöttség félmondatairól — szinte hihetetlenül kilóg az ilyen vad-romantizálás: „— Ha záróra, hát sötét legyen! Azzal belevágja a snapszos üveget a lámpába, és máris menne ötvözött kedvvel a többiek után.“ (134 old.) Mindez jóval 1945 után! Ha meggondoljuk, hogy Balog Mártonnak, a novellahősnek van erre szüksége, a legjobb szándék és az írói elképzelés legteljesebb tudomásulvétele esetén sem tudunk rá igent mondani. Mint ahogy a többire sem! Mert ugyan mi indokolja a típus-alkotás csupa- szerecsenjeit ?! Balog Márton kivehetően alacsonyabb sorból került rangosabb beosztásba. Iszákosságá- nak s kétes múltú cimboráinak köszönheti, hogy „még évhosszat sem füttyentett a rigó, és Balog Mártonhoz, az elhivatott messiáshoz, kerek negyedmillió korona szökdösött nagy tételekben, átlátszó, gyerekes módon...“ (135. old.) Ez eddig érthető, azzal azonban a továbbiakban kevésbé válik érthetőbbé s még inkább elfogadhatóbbá, hogy széltében-hosz- szában erőszakolt, a sematizmusra jellemző „szempontokat“ gyömöszöl a jellemekbe — Balog Mártonnak aligha csak az a fő bűne, hogy „holmi volt emberek, uras barátok karmaiba kerül“ Asszonyaik kávéztattak — vallja Balog Márton, kisasszonyaik legyezget- tek, körülöttem cirmoskodtak“... s végül — Polák Manci, a kasszafúrás (!) utolsó mohikánjának ágyasa az alkalmi áldozat. Otthon pedig, rákos (!) feleségével szemben goromba,... két ujját töri halódó feleségén stb. stb. Szinte a soknál is több a külsőség, a valóság hamis tükröződéséből eredő mozzanat, egyszóval: sántít az életérzés... Még akkor is, ha egyszer így meg is történhetett... Sokszor szinte az az érzésünk, hogy a temérdek árnyék nem a valóság arányait, hanem a feszültség szükséges oldalszámait követi. A jellemalkotásnak ez a fekete-fehér meghatározója egyébként a viszonylag jónak mondható „Magasan repül a daru“ Szandzsá- jában is megtalálható. Teljes mértékben indokolt tehát a gorkij figyelmeztetés: a téma felépítésnek nem pusztán az események ismertetésére kell épülnie, hanem elsősorban az emberi jellemre! A könyv kapcsán feltétlenül szólnunk kell még az írások nyelvezetéről. Bár Lehocky Te- réznek a képalkotás és a megjelenítés nem éppen gyenge oldala, a nehézkes szó és stíluselemek mégis rendre megkísértik. Indokolatlan ez nemcsak szokatlansága miatt, hanem azért is, mivel az archaikus hangszerlés rontja a korszerű téma hitelét. S az olyan kitételek pedig mint „meg agg szűzült tétel“ (189. old., „Odavágta az egész garabolyt“ (83. old.), „Dehogyis silbakolt ő éjjel“ (80 old.) stb. nehezítik a megértést is. Ugyanakkor jelző- és határozó-iskolája is néha túlhajtott: „S hogy bebizonyítsák, nemcsak üres szavak cséplése esik, isten köpcös, pocakos szolgálóját fatuskó gyengédséggel kapun túlra tessékelik.“ (59. old.) Nem novellába illő mondat! Ugyancsak aligha rendel ma már valaki is a pincérnél Balog Márton stílusában: „Hozzon-szentem virágom, tüzet, ördögpofába valót, arra majd ráfenekedek!“ (130. old.) Túl sokat markol, s ezért keveset fog „Az apósa riadozik elébe, az is már élete farkán, foszlott erővel, fogatlan pipás szájjal“ — mondat is. (139. old.) Ügyszintén sértő „ósdi falusi mamáról“ beszélni: „Te nem viszed már 662
