Irodalmi Szemle, 1962
1962/6 - HAGYOMÁNY - Csanda Sándor: Berkó Sándor költői hagyatéka
„Az ördög köpenyében“ a szlovákiai magyar irodalom egyik legértékesebb lírai gyűjteménye. A kötet többségét alkotó politikai lírához hasonló magas művészi színvonalon kifejezett szocialista eszmeiséget csak Forbáth Imre és Sáfáry László költészetében találunk. Az antifasiszta humanizmus jegyében gyakran idézi a gyermek ártatlanságát, tisztaságát a felnőttvilág gyilkos valóságával szemben. (Nem véletlen, hogy számos antifasiszta írónk idézi ebben a korban a gyermeki tisztaságot; pl. Kaczér Illés meséi, Fábry Zoltán esszéi stb.) A Hintalő c. költeményből idézzük Berkónak a következő sorait; „A sátánnal akartam vívni, hát most a pokol átka' ver: csak állok s várok mozdulatlan, mint esővert mezőn a fa, hogy szivárvány szövi-e át, vagy villámtól roppan dereka." Anyjához és kedveséhez írt költeményeit is a politikai líra sötét és vörös színei (hol tragikus, hol lázadó hangulat) árnyalják. Szerelmi lírája, ifjúkori zsengéihez hasonlítva, hatalmas fejlődésen ment át, merészen szárnyaló költői képei együtt ábrázolják a szerelem mélységét és a sötét kor borzalmait. Vigyázz, borzadva menekülj előlem, ásító pokol mereszti rettenetéit szempillám rácsai alól. mert ez a babonák hóna, a varázslók országa ez, nincsen egy percnyi pihenés, nyugalmat hát itt ne keress, S nem menekülhetsz: fogva tart titkaival e rejtelem, a sárga őrület kering a csúcsokon s a mélybe’ lenn, hol egyetlen fény: a lidérc, és öroK úr a szédület, hol orkánok szárnyán röpít a téboly és a képzelet... (Két vers Klárihoz) Berkó érett költészetét általában sötét képek, víziók jellemzik, s habár nem egy versében megcsillan a győzelembe vetett hit vagy az ellenállás dacos eszméje, lírájának alaphangulata tragikus komor. Anyjához intézi ezeket a strófákat: Jaj, jól vigyázz, az ívlámpák nem égnek, a szűk utcákon gyilkosok lapulnak, szét szaggatják bokáig érő inged, bűzös testtel párnáid közé bújnak, papucsodban kísértetek csoszognak, s egy öregasszonyt ki védene itt meg, * mikor az égen gépmadarak úsznak, s a tág mezőkön halottak feküsznek? (Vigyázz anyám...) A Korunkban egészen a folyóirat megszűnéséig, 1940 őszéig számos könyvismertetést és néhány tanulmányt is ír. Egyik legjobb tanulmánya, a Felvidéki szellem (1939, 941—948) visszatekintés a csehszlovákiai magyar irodalom húszéves fejlődésére. Jobb- és baloldalon egyaránt folyt ebben az időben a kisebbségi magyar irodalom átértékelése, s könyvek jelentek meg, melyekben irodalmunk központi eszméjeként a nemzeti ellenállást, a nacionalizmust értékelték. A Korunkba először Fábry Zoltán írt a kérdésről ugyanezen a címen, majd Sándor László, Valamennyien a progresszív humanizmus szempontjából vizsgálják a szlovákiai magyar szellemiség időtálló érdekeit. Berkó ideológiai következetessége nem érte el Fábryét, de Jarossék és Szvatkóék ferdítéseit a „felvidéki magyar szellem“ jellegéről ő is meggyőzően cáfolja. A költőt 1940 szeptemberében munkaszolgálatos katonának hívták be, s a Szovjetunió megtámadása után a keleti frontra vezényelték. Élete utolsó időszakáról és haláláról nincsenek pontos adataink; teste valahol a fasizmus áldozatainak egyik tömegsírjában porladozik. Berkó eltűnésével nemcsak a csehszlovákiai magyar irodalom lett szegényebb, hanem veszteség érte az egyetemes európai szocialista lírát is. Emlékét azonban híven megőrzik költői alkotásai; s befejezésül a bevezetőben bemutatott vers záró szakaszait kell idéznünk: Meztelen nyakamat földhöz cövekelték Tátra fenyőivel, két jó karom, Nyugat s Kelet ringatója, átszegezve ível dübörgő rögökön, lábaimat saját hazám fúrta átal... Szemem homályosul, lassan feketébe olvad a világgal. Elcsitul a föld és egyre lejjebb süllyed, vagy én emelkedem? Az áldott könnyűség pihéi rezegnek vérző tenyeremen, elpihennek szépen, mint anyám szívében a fakó remények, hadd csúfolja, vigan, megfeszült testemet: önárnyát a lélek, a lélek, mely most is örök-rendületlen dalra nyitja ajkát, makacsul idézve egyre haloványabb csillagod, Szabadság! 651
