Irodalmi Szemle, 1962

1962/6 - HAGYOMÁNY - Fábry Zoltán: József Attilára emlékezzünk

Fábry Zoltán ■ József Attilára emlékezünk

I

hagyomány

A felszabadulás utáni Magyarország egyik legbeszédesebb és legmegragadóbb megnyilatkozása a szinte egyetemesnek mondható József Attila-tisztelgés volt. Egy költő élete és halála, alakja és költészte, igéje és visszhanga mint állandó magyar napirend! A „nincsen apám, se nayám“ árvája egyik napról a másikra minden magyar Attilája lett! Az ország egy költőt vállalt és éltetett, általa és vele döntő útváltást: az emberség, szocializmus elkötelezettségét, jövő-érlelését. Volt valami megható és vigasztaló e szívekből előtörő és intézményesen biztosított József Attila- kultuszban: senki ezt így, ennyire nem érezhette, mint az ez időben igaztalanul némulásra ítélt szlovákiai magyarság. „Törvényünk háborús még": döbbentünk szorongva József Attila tegnapi vádszává- ra, és oldani, elmulasztani hozzá nyúltunk vissza, „hogy megbékülne a háborús család, az emberek"; hozzá, aki Ady után, a Dunatáj leghitelesebb pacifizálója lehe- hetett:

s rendezni végre közös dolgainkat

ez a mi munkánk; és nem is kevés.

A magyarországi változás és József Attila egymást tükrözhették és nyugtázhatták, de a mi József Attilának áldozó és fohászkodó némaságunk realitásában és intenzitásában méltán húzhatta alá költőnk élő és éltető jelenvalóságát. Amikor 1918-ban a gottwladi jégtörő február után, decemberben megjelenhetett a szlovákiai magyar dolgozók napilapja, az Oj Szó, a szlovákiai magyar írástudó, tisztelgéséhez társulón, négyévi mulasztását jóvátevőn, késedelmet behozón, első szavával József Attila emlékét idézte.

íme, a beveztő sorok: „Sohse járt tájainkon, az ökörnyállal befont őszi Csallóközt éppúgy nem ismerte, mint a fehéren szikrázó téli Tátrát, és aki vontatógőzösök inasaként járta volna a Dunát, nem láthatta az általa megénekelt nagy folyó legszebb hajtását, a pisztrángüdén bukdácsoló és várromokat tükröző Vágót. Tájainkon nem járt, embereit szemre-fülre nem ismerte, de a kossuthi zsellér és a pozsonyi gumongyári munkás sorait zümmögte, a prágai magyar diák szépszómértékét tanulta, ő maga illegális verseit lapjainknak küldte és e tájak szláv költőinek hangját ízlelgette, fordította. Amikor beteg lett, gyógyírként a stószi fenyvesek várták, de helyette halálhíre jött meg csupán: a balatonszárszói tragédia. Szlo- venszkó küszöbét át nem léphette, földünk, levegőnk, vendégszeretetünk nem gyógyíthatta: a halál közbeszólt, és mi halottat sirattunk, a magunk halottját, a hiába várt vendéget, rokont és testvért, kit szívünkre már csak gyászkeretes újságpapíron ölelhettünk."

József Attila szlovákiai viszonylata nem erőltetett utólagos visszavetítés eredménye. Élő valóság volt ez mindvégig, halálig. Ne felejtsük el: a magyar Messiások Ady- szövegezte kérdésére — „Ki látott en- gerp?" — József Attila halálának pillanatában kevesen adhattak igenlő választ. A Szép Szó József Arfí'Za-emlékszáma irgalmatlan vádat szövegzett: „Ki látta őt? Néhány barát, a munkás, aki azt írta részvét- levelében, hogy úgy szereti verseit, mint a gyerek szereti az anyja tejét, a villamos- kalauzok, üzemi dolgozók, vidéki sofőrök, utódállambeli diákok, névtelenek."

Az utódállambeli diákok közül a szlo- venszkói ifjúság volt a forradalmi élcsapat: a „Sarló" működése erjesztő kovászként hathatott Magyarországon és Erdélyben. Ez természetes folyamat volt. Az utódállamokban mi éltünk a viszonylagosan legszabadabb életet; elég, ha megemlítem, hogy itt a Kommunista Párt 1938 végéig legálisan működött. Lehetőségeink így mindenfelől vonzották a némaságot, a máshol elfojtott magyar forradalmi igét. Helyzeti előnyünkből ugyanakkor önmagától adódott feladatunk: szellemi állásfoglalásunkkal pótolni, erősíteni, fenntartani és közvetíteni mindazt, ami Horthy-Magyar- országon el volt tiltva. Kiteljesedés nem lettünk, nem lehettünk, csupán a töretlen haladási folyamatosság biztosítékai és a közvettítés stafétái. Közvetítő szerepünk egyik példája és tétele így lett József Attila, csak a szlovenszkói közvetítő szerepről mondhatom el élményeimet.

Ott kell kezdenem, hogy az első világháború után, mint pesti filozopter, a front emlékeként, tüdőbajjal buktam vissza pátriámba, a már Abaújba átkerült kis

645