Irodalmi Szemle, 1962

1962/6 - LÁTÓHATÁR - Wolfgang Borchert: Éjszaka alusznak a patkányok

feladat. Közben keresztül nézett a férfi lábai között. Háromszor kilenc, ugye? kérdezte még egyszer, az annyi mint huszonhét. Mindjárt tudtam.

Helyes, mondta a férfi, pontosan annyi nyulam van.

Jürgen eltátotta száját: Huszonhét!

Megmutatom neked. Sok még egészen kicsi. Akarod ?

Nem mehetek. Őrködnöm kell, mondta Jürgen bizonytalanul.

Egyfolytában? kérdezte a férfi, még éjszaka is?

Éjszaka is. Egyfolytában. Mindig. Jürgen pillanátsa felfelé kúszott a görbe lábakon. Már szombat óta, suttogta.

Hát egyáltalán nem mész haza? Valamit enned kell.

Jürgen felemelt egy követ. Alatta egy fél kenyér volt. Mellette bádogdoboi.

Dohányzol? kérdezte a férfi, pipád is van?

Jürgen keményebben fogta botját és csüggedten mondta: Sodorni szoktam. A pipát nem birom.

Kár, a férfi lehajolt kosarához, a nyulakat nyugodtan megnézhetted volna. Főleg a kicsiket. Talán választottál volna magadnak egyet. De hiSz te nem mehetsz el innen.

Nem, mondta Jürgen szomorúan, nem, nem.

A férfi felemelte kosarát, kiegyenesedett. Hát ha itt kell maradnod, kár, mondta és sarkonfordult.

Ne áruld el, mondta sietve Jürgen, a patkányok miatt van.

A görbe lábak egy lépést tettek visszafelé: A patkányok miatt?

Igen, a patkányok megeszik a halottakat. A halott embereket. Abból élnek.

Ki mondta?

A tanítóm.

És te most itt a patkányokra vigyázol? kérdezte a férfi.

Dehogyis a patkányokra! Majd egész csendesen hozzátette: Az öcsém itt lenn fekszik. Itt lenn. Jürgen botjával az összeroskadt falra mutatott. A ház bombatalálatot kapott. A pincében egyszerre vége volt a fénynek. És neki is vége volt. Még hívtam egy ideig. Kisebb volt nálam. Csak négy éves. Még itt kell lennie. Annyival kisebb nálam.

Az ember föntről lenézett a kócos hajcsomóra. Aztán egyszerre megszólalt: Igaz is, a tanítótok nem mondta, hogy a patkányok éjszaka alusznak?

Nem, suttogta Jürgen és egyszerre nagyon fáradtnak látszott, nem mondta.

Micsoda tanítód lehet, mondta a férfi, ha még ezt sem tudja. Éjszaka alusznak a patkányok. Éjszaka nyugodtan hazamehetsz. Éjszaka mindig alusznak. Aludni mennek, mihelyt besötétedik.

Jürgen botjával kis gödröket ásott az omladékba. Csupa kicsi ágy, gondolta magában, csupa kicsi ágy.

Ekkor megszólalt a férfi (és görbe lába nyugtalanul izgett-mozgott): Tudod mit ? Most gyorsan megetetem a nyulaimat és mihelyt besötétedik, eljövök érted. Talán el is hozok egyet magammal, egy kis nyulat, mit szólsz hozzá?

Jürgen kis lyukakat ásott a romhalmazba. Csupa kis nyúl, fehérek, szürkék, fehér-szürke tarkák. Nem tudom, mondta csendesen, és a görbe lábakra nézett, ha éjszaka valóban aludni szoktak ...

A férfi a fal omladékán át kiment az útra. Természetesen, szólt hátra, a tanítótok elmehet zabot hegyezni, ha még ezt sem tudja.

Jürgen felállt és megkérdezte: Igazán kaphatok egyet? Talán egy fehéret?

Megpróbálom, mondta a férfi elmenőben, de várnod kell rám. Majd veled megyek haza, érted? Meg kell mondanom a papádnak, hogyan kell nyúlólat ácsolni. Meg kell magyaráznom nektek.

Igen, kiáltotta Jürgen, várok. Még őrködnöm kell, míg besötétedik. Biztosan várni fogok. A férfi után kiáltott: Deszka is van otthon. Ládából való deszkák.

De ezt a férfi már nem hallotta. Görbe lábával rohant a lenyugvó nap felé. Vörösen világított a nap, Jürgen látta, hogy fénye keresztül süt a férfi lábai között, olyan görbe volt a két lába. A kosár izgatottan himbálódzott erre-arra, nyúleleség volt benne. Zöld nyúleleség, kissé szürke a mészportól.

Tóth Tibor fordítása