Irodalmi Szemle, 1962
1962/6 - LÁTÓHATÁR - Wolfgang Borchert: Éjszaka alusznak a patkányok
— Igen, — szólt Baxmann — én, a lovag félelmetesen, vészesen állok itt a csatazajban és vértem hűvösen veri vissza a világégést. — Mindenekelőtt a szín — mondta Böttscher kisasszony — a szín botránkoztatja meg az embereket. — Ugyan kérem — mondta Menne — morális értékek. Aki a földön marad, pocsolyákban gázol. — Okosabb nem megbotránkoztatni az embereket — szólt Ristan kisasszony. — Az okosabb enged — mondta Kappel. — Igen kérem — mondotta a portás — feljegyeztem. Kérem. Köszönöm. A viszontlátásra. Pofázó durva hangok a földszint egyik folyosójáról. Léptek a lépcsőn. Léptek a kert kőkockáin, zümmögés, ajtócsukódás. A hall, a folyosók visszhangja. Léptek, hangok, ajtók, telefon. A csendben, mely Nicholastól kiindulva úgy terjedt lassanként köröskörül, mint hullámkörök a vízben a süllyedés pontja körül, a hall és az emeletek zörejeinek maradékai hullámoztak, teleszívták magukat a csenddel és megsüketülve, némán süllyedtek az éjszaka csendjébe. Később, amikor a városban bezárták a mozikat, újra megélénkült a hall. Nicholast megszólították és ő nem mozdult. Aztán a portás eloltotta a hallban a lámpákat. A lámpák a galérián kialudtak. A barátság hídja. A mennyezet égői még világítottak egy-két másodpercig. Nicholas kezeit a karosszék két oldalára tette. Nézni, a sötétbe. A hall sötétségében alacsonyan és keskenyen lógott a portásfülke kivilágított ablaka. Nicholas mélyen maga alatt látta. A karosszék öblének biztonságában a bőr színe és az éjszaka színe egybeolvadt. Somló Miklós fordítása éjszaka alusznak a patkányok Az árva falban kékes vörösben ásított az üres ablak a kora-alkonyati napsütésben. A mereven ágaskodó kéménycsonkok között porfelhők szálltak. Izzott é romsivatag. A fiú lehúnyta szemét. Egyszerre még sötétebb lett. A fiú észrevette, hogy valaki odajött és most előtte áll,. sötéten, halkan. Most elkaptak, gondolta. De amikor kilesett lehúnyt szemhéja alól, csak két lábat látott, két ócska nadrágszárba bújtatott lábat. Eléggé görbén álltak előtte a lábak, oly görbén, hogy keresztüllátott köztük. Megkockáztatott egy pillantást felfelé a nadrágszáron, és rájött, hogy idősebb férfi áll előtte. Kezében kés volt és kosár. Az ujja hegyén csipetnyi föld. Ugye, itt szoktál aludni? kérdezte a férfi és lenézett a kócos hajgubancra, Jürgen a férfi lábai között a napba pislogott és azt mondta: Nem, én nem alszom itt. Őrködnöm kell itt. A férfi bólintott: Ügy, azért van veled az a nagy bot? Igen, felelte Jürgen bátran, és megmarkolta a botot. Mit őrzői? Nem mondhatom meg. Keményebben markolta a botot. Bizonyára pénzt, ugye? A férfi letette a kosarat, nadrágjához törülte a kést. Nem, egyáltalán nem pénzt, mondta megvetően Jürgen. Egészen mást. Akkor hát mit? Nem mondhatom meg. Valami mást. Akkor ne mondd. Természetesen én sem mondom meg, mit viszek a kosárban. A férfi cipője hegyével megbökte a kosarat és nyelébe kattintottá a kést. Pfü, el tudom képzelni, mi van a kosárban, mondta lekicsinylőn Jürgen, nyúl- eleség. Mennydörgős mennykő, igazad van! mondta csodálkozva a férfi, ügyes fickó tehetsz. Hány éves is vagy? Kilenc. Ó, nézd csak, már kilenc. Akkor azt is tudod, mennyi háromszor kilenc, ugye? Világos, mondta Jürgen, s hogy időt nyerjen, még azt mondta: Egész könnyű Wolfgang Borchert 643
