Irodalmi Szemle, 1962
1962/6 - LÁTÓHATÁR - Klaus Roehler: A sötétség birodalma
— Nem, — mondta Nicholas. — A hallban várok rád. 16 Karosszékben ült. A kerti fasorban megkésett madár énekelt. Üvegen átszűrődő, névtelen hangok zümmögése a hallban. Az ólomkeretes alkonyat rózsaszín cserepein át betört az éjszaka szele, hűsítőn sepert végig a napperzselte kőfalakon. A csend megugrott egy írógép csörömpölése elől. Pázsit, világos homokkőkockák, éj- sápította virágok- a falak mentén húzódó ágyúsokban. A kavicson könnyű árnyléptek halk csikorgása. A hall egyik ajtaja becsapódott. A diákotthon két szárnyának nyitott ablakaiból fénypászták szórtak sárga kockákat az árnyékfoltos pázsitra. Hunyorgató fények, egyesek kialudtak, másokból annál több tejfehér világosság ömlött a kertre, s az otthon fölött az égbolt annál lejjebb ereszkedett, mivel sűrűbb lett a sötétség. Nicholas egy karosszékben hátradülve várakozott, amíg Susy szobájában elsötétedett az ablak. Akkor felállt, a széket visszavitte a hallba és becsukta a kertbe nyíló ajtót. Kezével könnyedén támaszkodva állt a szék mögött, felnézett a lépcsőn, amelyről Susynak jönnie kellett. A lépcső a haliból indult és egyenesen vezetett az első emeletre. Ott a bejárac előtt balra kanyarodott, majd csigavonalban futott fel a negyedik emeletre. A sarkon elsőnek Böttscher kisasszony fordult be, mellette Menne jött. Mögöttük Susy és Kappel. Böttscher kisasszony, amint Nicholast észrevette, megállt és hátrafordult Susyhoz. Susy megállt. Menne megállt. Az első emeleti bejárat előtt álltak. — Istenem! — mondta Susy. — Nicholas! — Menj tovább! — szólt Kappel. — Nem maradhatunk itt állva. — Milyen kellemetlen — mondta Susy —, már nem is gondoltam rá, hogy itt vár. Mit tegyek? — Nekem semmi közöm hozzá — mondta Menne —, de vajon kardjába dől-e Rómeó ? — Tovább kell mennünk — mondta Kappel —, feltűnő, ha itt álldogálunk. — Ma reggel találkoztam vele — mondta Susy —, de aztán megfeledkeztem róla, hogy itt van, vár rám. Mit csináljak? — Semmit — mondta Kappel. — Hagyd! — Szó nélkül mégsem mehetek el előtte — védekezett Susy. — S hol teste legsebezhetőbb, kardjának éle oda célzott — szavalta Menne. — Elkésünk, ha azonnal nem megyünk tovább — mondta Böttscher kisasszony. Lassú, meggondolt léptekkel ereszkedtek alá a lépcsőn. Elöl Menne és Böttscher kisasszony, mögöttük Kappel és Susy, mint egy ünnepélyes processzió, jöttek le föntről az első emeletről a hallba, mintha gyertyákat tartottak volna kezükben, színtelen lángú gyertyákat, melyek fényét megmerevítette a levegő, és Nicholas, aki a szék mögött állt, most eleresztette a szék támláját és elébük ment. Néhány lépésre a lépcsőtől megállt. Menne elsőnek lépett a hallba. — Halló, Nicholas — kiáltotta és mentében barátságosan biccentett. — Jó estét — mondta Böttscher kisasz- sz'ony. — Halló — mondta Kappel is és baljával intett üdvözletett Nicholasnak. — Jó estét, Nicholas — mondta Susy anélkül, hogy ránézett volna. Menne és Kappel nyitotta az ajtót, sötét ruha volt rajtuk, vállukon esőköpeny, és Böttscher kisasszony és Susy egymás után kiléptek az ajtón, a világos ruhájuk fölött könnyű, nyitott kabátban; csinosak voltak, hova mennek, és Menne követte őket, Kappel kívülről becsukta az ajtót. Fekete éjjeli levegő hulláma csapott a hallba. A portásfülkében rádió szólt. Nicholas lecsüngő karokkal, válla közé húzott fejjel várt még egy darabig, aztán megfordult és újra elhelyezkedett a fonott karosszékben. A hallban minden lámpa égett, a mennyezeten és a galéria korlátján, hűvös, finom világosság, amely nem tűr árnyékot. Udvarias, de könyörtelen sugarak szövevénye. Nicholas lehúnyta á szemét. Ősrégi fekete barátom. 17 Egy karosszékben ült, vakon testek és alakok iránt. Kőnek, vérnek csak a hangja ér el hozzá. Könnyű lábak tipegése a galérián. Gyengéd ujjak finom kopogása. „Ölelj meg“ suttogta Weyde menyasszonya, „ölelj magadhoz erősen. Megint látogatója van a négernek?“ A portásfülkében csengett a telefon. „Nem kérem — szólt a portás — Kappel úr nincs idehaza. Mit mondjak neki?“ 642
