Irodalmi Szemle, 1962

1962/6 - LÁTÓHATÁR - Klaus Roehler: A sötétség birodalma

— A legbelsőbb magánélet rendjét veszélyezteted.

— Okosabb, ha nem botránkoztatod meg az embereket. Csak magadnak ártasz.

— Semmi kifogásom Nicholas ellen, de a helyedben lassan megpróbálnám lerázni magamról.

— Miért okoznál magadnak fölösleges kellemetlenségeket.

— Okosabb, ha engedsz. így nem érhet szemrehányás.

— Amibe belekezdtél, meghaladja erődet. Igazán nem érhet szemrehányás.

11

— Nicholas, — mondta Susy, — megkérnélek valamire.

— Igen?

— Én ... kérlek, ne érts félre. Semmi ' sem változott. De túl sokat fecsegnek. Minek adjunk tápot a szóbeszédnek?

— Igazad van.

— Igazán, semmi sem változott meg közöttünk. Kérlek, ne gondold, hogy valakitől befolyásoltatom magam. Csak annyiról van szó, hogy egy nőnek sok mindenre tekintettel kell lennie. Amit egy férfi megengedhet magának, azt nekem bűnül róják fel.

— Bünül? — álmélkodott Nicholas.

— Úgy értem: egy nővel kapcsolatban az emberek könnyebben hajlamosak hülye feltevésekre. Jobb lenne talán, ha kölcsönösen nem fogjuk egymást látogatni, különösen este. Remélem, megértesz? Ismétlem, igazán semmi sem változott meg köztünk. De be kell látnod, hogy minden nő gyanús feltevésekre adhat okot, ha esténként gyakrabban meglátogat egy férfit.

— Igazad van — mondta Nicholas. — Ne beszéljünk róla. Teljesen megértelek.

12

Megleckéztettem, megkapta a magáét, a szégyen bélyegét égettem a leikébe, a kéj fátylát letéptem a szeméről, kinyitottam a szemét, lássa szíve tátongó szakadékét, én Heinrich Baxmann erős kézzel visszarántottam, én a sisakos lovag felemelt kezemben karddal vészesen állok itt a csaták viharában és vértem hidegen veri vissza a világégést, alaposan megleckéztettem, bocsánat tisztelt kisasszony, Szabad Önnel hálnom, megleckéztettem, megleckéztettem.

— Nicholas jön mögöttem, — mondta Ristan kisasszony és betette az ajtót. — A hallban beszéltem vele. Zárjam le kulcsra az ajtót?

— Dehogy — válaszolt Susy. — Miért ne legyek itt, ha Nicholas jön?

— Susy, ne kezdjük megint elölről — mondta Ristan kisasszony. — Helyesebb, ha nem vagy itt, amikor a néger kopogtat.

— Mi van azon, ha itt lennék?

— Jön! — hadarta Ristan kisasszony.

— Jön a folyosón végig. — Kétszer forgatta meg a kulcsot a zárban.

— Nyisd ki! — parancsolta Susy. — Azonnal nyisd ki! Nem tagadom le magam zárt ajtóval.

— Csend! — súgta Ristan kisasszony.

— Itt van. »

Kint Nicholas kopogtatott az ajtón. Susy, aki még mindig az ablakelőtti asztalnál ült, most felállt és az ajtó felé indult. Ristan kisasszony mutatóújját az ajkához emelte. — Nyisd ki! — súgta Susy. Ristan kisasszony hátát óvatosan az ajtóhoz támasztotta. Nicholas újra kopogott, keményen, röviden, hangosan. Hallani kellett az egész folyosón.

A szobát a csend áradata öntötte el, talán már Nicholas első kopogtatásával, s ez a csend most egyenletesen szétterpeszkedett, elöntött, elnyelt mindent, asztalt, széket, ágyat és szekrényt, szétfeszítette a falakat, az óriási ajtóval együtt. Fönt a magasban láthatatlanná tette a mennnyezetet, mely talán már mennyezet sem volt, és a szoba felfelé nyitva állt, nyitva valami nehéz és sötét előtt, ami bármely pillanatban lezuhanhatott, és alatta állt Susy, nagyon kicsinek, aprónak látszott, odatámaszkodott a kezével, ahol az előbb még a szék állt és Ristan kisasszony az ajtót támasztotta, éppoly kicsin és aprón, ujjával az ajkán, másik kezét védekezőn kinyújtva mint egy bambán megmerevedett rovar. Susy csuklóján ketyegett az óra, erőszakosan, szemtelenül csikorogva. Amikor pedig Nicholas harmadszor kopogtatott, dörgött az ajtó és dörögtek a falak, mint acél lemezeken a légkalapács.

— Most megy el, — súgta Ristan kisasszony, és Nicholas léptei egyre távolodtak az ajtótól, végigkopogtak a folyosón. A szobába lassan újra beszűrődtek a ház zörejei.

Egy rádió énekelt.

13

640