Irodalmi Szemle, 1962
1962/6 - LÁTÓHATÁR - Klaus Roehler: A sötétség birodalma
9 10 Baxmann szobája ajtaja mögött állt és várt. Amint valaki a szobák mentén végigment a folyosón, Baxmann kinyitotta az ajtót, hogy meglesse, ki jár odakinn, aztán lassan a folyosó végében levő mosdóhelyiségbe indult. Ott a tükörbe bámészkodott, kezét törülközőjébe törölte, aztán visszatért a szobájába, ahol az ajtó mögött újra lesbe állt. Meg fogom leckéztetni, megleckéztetem őt. Bocsánat, kisasszony, szabad egy pillanatra a szobámba kérnem, majd én adok nektí, megleckéztetem, meg fogom leckéztetni. A keskeny folyosó hasz- szú volt, mennyezetéről nagy tejüveg- gömbök függtek. Fényük három percenként kialudt. A folyosón csend uralkodott és a szobákból kétoldalt kiszűrődő különféle neszek és hangok -halkan, alig kivehetőn olvadtak bele a nagy épület monoton éjjeli zsongásába. Baxmann újra a mosdóhelyiségben állt. Ahogy megfordult, hogy visszatérjen szobájába, Susy jött vele szemben. Bocsánat, kisasszony ... meg leckéztetem, meg leckéztetem. Susy Nicholasnál volt. Baxmann elébe ment, megállt előtte. A mennyezeti lámpák kialudtak. Baxmann szobájának ajtaját kissé nyitva hagyta. A szobából vékony fénysugár tört a folyosót betöltő sötétségbe. — Beszélnem kell Önnel — mondta Baxmann, a falon a kapcsoló után tapoga- tódzott. — Kérem, miről van szó? — kérdezte a lány. — Nem tart sokáig — szabadkozott Baxmann. Susy vonakodva lépett a szobába. Baxmann betette maga mögött az ajtót. — Tessék! — szólt és az asztalra mutatott. — Kérem? — A magáé — mondta Baxmann. — Az enyém? — Igen. — Mit csináljak ezzel a pénzzel? — Kevés? — kérdezte Baxmann. — Nem értem — szólt Susy. — Kérem, engedjen ki! Baxmann ellépett az ajtótól. Susy a kilincsre tette kezét. — Vetkőzzön le — mondta Baxmann. — Hozzáteszek még valamit. Parancsolja, hogy előzőleg feketére mázoljam az arcomat? Vagy sötétben az arcszin nem határoz? — De hiszen ismertek, — panaszolta Susy. — Tudjátok, mennyire ártatlan dolog az egész. Tiszta lelkiismerettel senki sem állíthat rosszat rólam. — Meg vagyok győződve róla, — mondta Ristan kisasszony —, hogy Baxmannak tiszta a lelkiismerete. — Mit követtem el, hogy valaki büntetlenül pénzt mert felajánlani nekem azért, ami megfizethetetlen? Olyan vagyok talán, mint egy ... egy ... ? — Nem, — szólt Kappel — de kissé túlzásba vittél mindent. Tartózkodóbban kellett volna viselkedned. Mert a legtöbb ember fantáziáját csak az aljasság izgatja. — Kérlek, eredj Baxmannhoz — mondta Susy — és verd meg. Te férfi vagy, te elláthatod a baját. Kérlek verd, üsd addig, amíg maga is rájön, milyen piszok alak. — Ugyan Susy — szólt közbe Ristan kisasszony — legyen eszed! — Azt kérdem magamtól, hogy mit követtem el. Van egy fekete barátom. Tilos talán egy feketével barátkoznom? Milyen korban élünk? Mocsok talán a fekete szín? — Nem — vetette közbe Kappel —, de a dolog nem olyan egyszerű. Talán az a baj, hogy mindent annyira egyszerűnek látsz. — Mi sem vagyunk jobbak Nicholasnál, — vette át a szót Ristan kisasszony, — de mások vagyunk. — A probléma nem az arcszínben rejlik — magyarázta Kappel —, hanem abban a másik világban, amely mögötte van. — De hiszen én éppen azt akartam elérni, hogy többé senki se legyen bizalmatlan iránta, csak azért, mert egy másik világból való. — Mi ismerünk — mondta Ristan kisasszony —, de ki hisz nekünk? — Be kell ismerned — magyarázta Kappel —, hogy olyan helyzetet teremtettél, amely többféleképpen magyarázható. — Van egy fekete barátom. Hazudnak hát mindazok, akik türelemről és emberségről prédikálnak? — A nagy szavakat jó szándék szüli — mondta Kappel —, de nem nagyon egyeznek a gyakorlati élettel. Neked a gyakorlati életben vannak nehézségeid. — Korán van még, — mondta Ristan kisasszony. — Nagyon sokan rossznéven vennék, ha máris szavuknál fogrtád őket. 639
