Irodalmi Szemle, 1962
1962/1 - L. Mňačko: Gráber-ház
sonlók ezrei, akiknek talán csak valamivel volt kisebb a befolyásuk. A leglehetetlenebb irányokban menekültek, amerre csak lehetett. De mit keresett itt Renáta? Nem ment velük? Hogyan történhetett, hogy itt maradt? Megfeledkeztek róla? Nem akart velük menni? Elképzelhetetlen volt, hogy itt felejtették volna, Gráber soha semmiről sem feledkezett meg. Elképzelhetetlen volt, hogy Renáta ne akart volna a többiekkel menni, Gráberéknél nem lehetett akarni, vagy nem akarni. Hogyan lehetséges, hogy itt van? Persze hogy észrevett. Ellépett a korláttól, és egyenesen hozzám jött. — Elutazol? — kezdett tegezni, és ez természetesen, magától értetődően hangzott. Az első szót közülünk ő ejtette ki, és ez a szó nem volt személyes, hanem időszerű. — Elutazom — bólintottam. — Igaz, hogy cseh vagy? Bólintottam. Igaz. — Csehországba mégy? — Nem. — Hát akkor hova? Vállat vontam. Tudom is én, hogy hova? Bárhova, csak Csehországba nem megyek. — Sohasem tudtam, hogy cseh vagy. — Én sem. És te mit csinálsz itt? — Semmit. Nézem, hogyan érkeznek és mennek a vonatok. El kell utaznod? — Nem tudom. Ügy érzem, hogy igen. — Most rögtön kell elutaznod? Most? — Mindegy, hogy mikor. Legjobb azonnal. — Nem kísérnél el? — Hova? — Haza. — Rövidesen itt a vonat. — Most kell menned? — Nem, mindegy, melyik vonattal megyek, de a legjobb volna most. — Akkor hát nem kísérsz el? — Nem tudom. Miért is kísérnélek el? — Félek. — Mitől félsz? — kérdeztem minden őszinteség híján. — Félek az éjszakától. Zsidó vagyok. A városban Hlinka-gárdisták járnak. Félek egyedül maradni. — Miért nem mentél a családoddal? — Megszöktem, nem akartam. Fiatal vagyok, élni akarok. Az apám mindig ostoba volt. Igazatok volt mindenben, amit az ablakai alatt kiáltoztatok. Rossz ember volt és ostoba. És élete legnagyobb ostobaságát most követte el. De én nem akarok! Fiatal vagyok még, élni akarok. — Talán, talán sikerül nekik ... — Semmi sem sikerül nekik, senkinek sem sikerül megmenekülni a németek karmai közül, egyetlen zsidónak sem. Az apám ezt nem tudta megérteni. — Te megértetted? — Igen. Megértettem. Megértettem, hogy nektek mindig igazatok volt. Veletek akartam tartani május elsején. Láttalak a résen keresztül, amint a menetben kiáltoztad, hogy az apám körülmetélt Hlinka- párti. — Régen volt... — Akkor is igaz... A peronon két Hlinka-gárdista tűnt fel. Két fontoskodó gárdista fekete egyenruhában, vállukon puskával, két tizennyolc éves gárdista, tizennyolc évesek, mint jómagam. Elhaladtak mellettünk, megfordultak és egyenletes léptekkel végigmentek a peronon. Ügy tettek, mintha nem látnának bennünket. Renáta megremegett. Görcsösen kapaszkodott a karomba. Nem tudom, ki érezte magát rosszabbul, mi vagy azok ketten. Az egyik közülük Peteraj kertészinas volt, aki velünk járt az Egyesült Munkás Testgyakorló Egyletbe. Mennyi ideje annak? Egy éve? Kettő? Együtt készültünk Spanyolországba, terveket szőttünk, hogyan jutunk át hét határon. Persze, ezek csak tervek voltak. Tizenhat évesek voltunk akkor. Öh, mennyire szerettem volna felkiáltani: — Milo, mikor megyünk Spanyolországba? Nem kiáltottam, megfogtam Renátát és halkan hívtam: — Gyere. Együtt távoztunk, mindkét gárdistának hallania kellett lépteinket, de nem fordultak meg. Istenem, néhány hónappal ezelőtt még barátok voltunk, illegális plakátokat ragasztottunk a falra és a kerítésekre ilyen jelszavakkal: Tiso, Tuka, a halál les rátok! A Gráber-ház előtt megálltunk, én és Renáta. Egy helyben topogtam és nem tudtam, mit mondjak neki. Mit is mondhattam volna? — Isten veled, Renáta — nyújtottam feléje kezemet. — Kár, hogy csak ma találkoztunk. — Azt mondtam neki, amit a felnőttek szoktak mondani, és ez egész éretten hangzott. — És a vonat ? Ügysem éred el... — Nem baj. De te ne maradj itt, Renáta. Hagyj itt mindent, fogd magad és menekülj.
