Irodalmi Szemle, 1962
1962/1 - L. Mňačko: Gráber-ház
— Hova? Ugyan hova menekülhet ma egy zsidó? — Mit tudom én? Nem tudom, de biztosan vannak országok, ahová el lehet menekülni. — És te hová mész? — Nem tudom. — Máris menned kell? — Mondtam már, hogy igen. — Most kell menned? Rögtön? — Legjobb lesz, ha mindjárt megyek. — Félek. — Ne félj, Renáta. Később esetleg, de most még nem kell félned. — Félek az egyedülléttől ebben a borzalmas házban. Mit tehettem? Semmit. Mondani sem tudtam semmit. — Jó volna, ha ... jó volna, ha innánk valamit. Voltál már részeg ? Sokat ittál már ? Én úgy szeretnék berúgni... Nem, nem. Mégsem olyan érett, mint amilyennek a peronon látszott. — Gyermek vagy még, Renáta. Hány éves is vagy? — Tizenhét. Már tizenhét. — Gyermek vagy még, Renáta ... Elengedtem a kezét, hogy indulok. — Te is utálsz, mert zsidó vagyok? — Nem Renáta. Hogy is utálnálak?! — Tudtam, hogy neked mindegy. Valahányszor találkoztunk, mindig úgy néztél rám. Tudtam, hogy gyűlölöd Gráberéket, talán engem is, de azt is tudtam, hogy nem azért, mert zsidó vagyok. Megsajnáltam. Milyen szerencsétlen! Mennyire megzavarodott! És milyen fiatal és szép! Bizonyára művelt és gazdag. Minek neki mindez? Miért fiatal és szép, művelt és gazdag? Mit ér mindez? Vajon nem volna-e jobb, ha semmit sem értene meg, ha semmije se volna, rongyokban járna, és az arca himlőhelyes volna. — Itt maradnék, Renáta, de hisz te még oly gyermek vagy. ' — És te? Te talán már nem vagy gyerek ? — Én nem. Én már nem vagyok gyerek, Renáta. — Csák ne félnék úgy ... — Mi hasznát veszed, ha most nem is megyek el, reggel indulnom kell, és ismét félni fogsz. • — Igaz, de akkor már holnap lesz, és én ma félek ... Meginogtam. Két évig ábrándoztam erről a lányról. Minden lehetőt elképzeltem, de ezt soha! — Magunkra maradnánk, Renáta. — Ö, tőled nem félek. Valamikor nagyon féltem tőletek, de most már nem. — Miért nem félsz tőlem? Azért, mert cseh vagyok? — Nem, nem azért, mert cseh vagy. Nem félek tőled. Magam sem tudom, miért nem félek tőled. — Hát a kutyák, Renáta? Hol vannak a dogok? — A dogokat az apám megmérgeztette. Félsz a kutyáktól? — A ti kutyátoktól mindig féltem. — Most már nem kell félned. Kíváncsian körülnéztem a házban. Márványlépcső, egy meztelen női bronzszobor, minden gyönyörű, jó érzés a szemnek. Nem tudtam felfogni ezt a gyönyörűséget, egy kicsit féltem is tőle. Sohasem jártam ilyen házban, féltem a szőnyegekre lépni, féltem a képekre nézni, nem éreztem jól magam ebben a büszke Gráber-házban, ahol a hall nagyobb volt, mint sokcsaládos mun- káskoloniánkban egy egész lakás. Lekötött az egyik kép a falon, különös kép volt, valami bibliai jelenetet ábrázolt; annyira érdekelt, hogy bátortalanságomat leküzdve, közelebb léptem. — Tetszik? Vidd magaddal, ha tetszik. Vigyél magaddal mindent, amit akarsz. Annyi itt az arany, meg miegymás, vidd. — Semmit sem viszek magammal, Renáta. Minek? Nincs szükségem semmire. — Mindez csak lom-lom. Nem más, mint lim-lom. Apám egész életén keresztül gyűjtötte ezt a holmit és nem tudta, hogy^ értéktelen, felesleges vackokat harácsolt össze ... — Gyönyörű szép dolgok. — Szépek, de mire jók? Minek vannak a világon szép dolgok, mire való a szépség? Na, mondd. — Szépség nélkül nem volna élet, Renáta. — És lehet egyáltalán élni? Lehet? Válaszolj. Elfordítottam szememet a képről, valami feltűnt a hangjában, rá kellett néznem. A hall közepén állt, és egész testében remegett. Láttam, amint reszkető ujjaival kigombolta blúzát, gyors mozdulattal ledobta magáról szoknyáját. — Mit csinálsz, Renáta? — Meg akarom... meg akarom mutatni neked, milyen szép vagyok... te tudod, hogy szép vagyok ... mindössze talán csak háromszor találkoztunk, de észrevettem, hogy tetszem neked ...
