Irodalmi Szemle, 1962
1962/1 - Cselényi László: Keleti föld
— Azért hát mégiscsak más dolog az, hallja! Itt van a szánkban, nem a világ végén. — Igaz, igaz — mondom. — Én meg már bejártam a félvilágot, de sohasem volt úgy, hogy két-három- száz kilométernél közelebb lettem volna a családomhoz. így meg, ha akarok, akár minden héten hazamehetek. — Szereti a családját? — Nem az, hogy szeretem-e, vagy nem szeretem. De gondolja csak meg: több mint húsz esztendeje házasember vagyok, de ha azt mondom magának, hogy én ebből a húsz esztendőből hat hónapot töltöttem a családommal, akkor hazudok, mert sokat mondok. Erről van szó. S nagyot üt a fejszéjével egy szög tetejére. Most a földet nézi, a fekete földet, úgy beszél tovább: — Azt szokta volt nekem mondani az édesanyám mindig: — Fiam, csak annyira iparkodj, hogy legalább annyival legyen jobb sorod, mint anyádnak, apádnak, hogy neked már ne kelljen gyalog cipekedned, ha az alföldre mégy aratni. Zeng a fűrész, csattog a kalapács, röpködnek a faforgácsok. — Mert ők gyalog jártak! Hajnalban keltek, batyut a hátukra, s mentek. Két-háromszáz kilométer volt az út, volt, hogy napokig tartott, de mentek. S minden nyáron, minden nyáron. S megint a földet nézi. Mintha keresne valamit. Mintha elvesztett volna valamit, s most azt keresné. De lehet úgy is értelmezni ezt a mozdulatot, hogy számonkérés akar lenni. — Hogy is van ez, hallja! Hogyis van ez a világ elrendezve, mikor néhol olyan gazdag a föld, hogy tengerbe hányják a termést, vagy elégetik, néhol meg éhen pusztul a nép, mert hetekig nincs betévő falatja? Hallgat, gondolkodik, mintha ő is azon rágódna, hogy hát hogy is van ez. — De még furcsább aztán — folytatta —, hogy hiába az a nagy gazdagság ott is, mert ott is csak ugyanannyi a szegényember, mint mifelénk, hát ez meg már hogy volt, ezt magyarázza meg énnekem! S farag tovább. — Szegény édesanyám, isten nyugosztalja! Tudja-e, hogy micsoda élet volt az, mikor egy anyának annyi a kívánsága, hogy nekem már ne kelljen gyalog járnom aratni! S megintcsak megáll, cigarettára gyújt. — Szegény édesanyám! Voltak neki persze különb álmai is, de inkább csak álmában. Mert álmodni szeretett. Ha volt valami, ami kedves volt a szívének, vagy elgondolt valami szépet magának, csak azt mondta nekünk, gyerekeknek: tudjátok-e, mit álmodtam az éjjel? így mondta az öregember, aztán elhallgatott. Nagyokat füstölt, élvezte a cigaretta ízét. Később meg azt mondta: — Tudja, én is szoktam kívánni ezt-azt a fiaimnak, dehát az más dolog, egészen más dolog! Mert nekik már mit kéne kívánnom? Meg van mindenük. Nekünk meg kívánhatott a szülénk sokat is, keveset is, egyik sem teljesült! Vége a szünetnek, dolgozunk tovább ... A művészet egyik figyelemreméltó különlegessége az, hogyha a 'művész maga nem lelkesedik és meg nem rendítik művének eszméi, alakjai és életképei, akkor semmilyen csoda nem segít rajta. Az olvasó, néző, vagy a hallgató a mű olvasása közben, vagy annak hallatára ugyancsak meg nem rendül, s a mű semmilyen nyomot nem hagy lelkében. (A. TVARDOVSZKIJ)
