Irodalmi Szemle, 1962
1962/1 - Cselényi László: Ballada a földről — vers
Cselényi László: ballada a földről Először volt a föld, a határtalan déli róna — fölötte volt az ég, mint egy kárpitos vén diófa — s benne a szenvedély: röhögtek, sírtak, énekeltek, s mint kacér lányokért szokás, hányszor ökölrementek kiskocsmák rejtekén, lakodalmak zűrzavarában. Egy marék föld miatt! Beleborzong szinte a hátam, ha végiggondolom, s látom szétszabdalt dédapámat, tövissel homlokán. Micsoda gond, micsoda bánat feküdt nehéz szívén! S micsoda düh volt a szemében! Állok kinn a mezőn, s próbálom bár, de meg nem értem azt az indulatot. Fejszével támadt a fiára! S végül önnön magát taposta be .a föld sarába. Egy marék föld miatt! Nyugszik most kinn a temetőben, én meg itt, a tetőn, késő utód, akár egy őrszem, vigyázok, s nem tudom, mit is vigyázzak? Örököltem ámbár egy sírhelyet magam is, nekem is van földem. Dehát a föld nem áll! Ki bánja már az ősi földet! Menekül már a nép — a tájon buja gombák nőnek — rohan a föld fia. Ömlik a fényes városokba, vonzza a kirakat, a hangulat, a pénz, a pompa. Nem marad csak a szél kinn a mezőkön, meg a vézna füzek a dombtetőn, kószálok erre néha-néha s feszülten hallgatom a föld dübörgő szívverését — micsoda szívverés! — csupa indulat, csupa részvét földönfutó, bolond népe után. Nem, ő nem hallgat, munkálkodik a szél, nyöszörögnek a füzgallyak, s a költő énekel, mert ismeri e modern gondot, a város jól tudom, biztonságot ad, mégse boldog, akit csak befogad, de zsigereit fel nem oldja, egy új világ, egy új közönség olvasztó-motorja, addig földönfutó csupán, s a pompa mind hiába, szétfutó vágyait a föld mindennap visszarántja. S modern vándordiák, mégis az új miatt kiáltok, sajnálom bár a föld magányát, s azt a volt világot, futó gyermekkorom világát, mely dől most zuhanva, — nemzett, szült, szoptatott, nevelt s elindított utamra ez a világ — hiszen a költő mindig szebbre vágyik — munkálkodik a szél, a falu jégesőben ázik — könyvek, sport, rádió, színház, mozi, dübörgő gépek, fölszántják, bevetik a földet, s a volt ezredévek konok törvényeit, babonáit, s szülnek egy újabb törvényt, egy új világ erkölcsét, a megboldogultat feledve — s jön a fény, hozzák a városok a szépet, könyvek, sport, rádió, színház, mozi, dübörgő gépek, s az a sok ezredév megtelik hittel, értelemmel, mert így törvényszerű, mert így van megírva, s az ember, akit évezredek során tépett vihar, korbács, tűz, máglya, most énekel, s a szél virágot tűz a homlokára.
