Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - Cselényi László: Keleti föld

— Akkoriban már veszedelmesen viszafelé vonultunk. Negyvennégy ősze volt, akkoriban értünk a mi vidékünkre.

Elszomorodik megint.

— Képzelje el a helyzetemet! Ott vagy néhány kilométerre a faludtól, s nem mehetsz be meglátogatni az asszonyodat, akit még tulajdonképpen nem is öleltél, a gyerekedet, akit még nem is láttál! S én barom, még akkor sem menekültem! Kivártam, amíg utolsót pattan a húr.

— Nohát nagyot pattant. S engem talált a pattanó vége.

— Az meg úgy volt, hogy a falum egy völgyben fekszik. Köröskörül hegyek, de mind a négy égtáj felől nem is látni Haburáról semmit, csak az óriás hegyekkel körülvett eget.

— Nem lehet azt elmondani szóval, hogy mi volt ott, azon a szürke őszi

napon. Nyugatról mi, északról, keletről meg délről a szovjetek. Középütt meg

Habura.

— Nem lehet azt elmondani, hallja! Hogy milyen érzés az, egy embernek, akinek anyja, apja, felesége, gyereke, földje, kertje, háza, a falu, s a falu ég, egymás után kapnak lángot a szalmafedeles faházikók, a nép meg — a szomjas öregek, védtelen asszonyok, meztelen kisgyermekek, akár a vadak, ki merre lát, neki az erdőnek.

Szomorúan rezzen a szeme.

— Te meg csak állsz, állsz a dombtetőn, s nézed a pusztulást.

Hirtelen nagyot villámlik.

— Azt mondtam akkor: no, most már gyerünk! Iszonyatos volt a felfordulás a németek közt, ropogott a katyusa, menekült a német. A hegyeket ismertem, nem volt nehéz eligazodnom közöttük. S hogy beértem a faluba, már csak hűlt helyét találtam Haburának. Nem maradt ott egyetlenegy ház sem, földig égett a falu.

Most erősen néz rám, mintha igézne, olyan erős a szeme villanása, suinte megijedek tőle:

— Szívós ember vagyok, sokat próbáltam életemben, de ahogy átléptem a küszöbünket, kibuggyant a szememből a könnycsepp.

Megint a zsebében kotor, s ezúttal régimódi zsebóráját halássza elő.

— Nehezen közeleg a hajnal! Három óra tíz perc. Tudja-e, hogy én gyerekkoromban ilyenkor már fenn voltam mindig. Háromkor jártunk apámmal az erdőre. Meg is szoktam úgy a koránkelést, hogy most aztán ne adjisten tovább aludni, akárhogy szeretnék is. Pedig most már aludhatnék ötig is, hatig is.

Pitymallodik lassan, közeleg a reggel. Kimegyünk az éjszakába, nagyokat szippantunk az érces levegőből, s hallgatjuk, hogy valahol, a messzi-messzi távolban, nagyokat kukorékolnak a kakasok.

— No igen, a kakas! Az a legjobb társa a koránkelő embernek.

Áll a pirkadásban, érces sziluettje kirajzolódik a hajnal derengésében.

— Látja, ez a hajnal! A keleti hajnal! Tudja, én sok világot megjártam már, láttam a hajnalt sokfelé, de állítom, hogy sehol nem olyan szép a hajnal, mint itt, keleten.

Felragyog a szeme, szinte szárnyal a teste a hajnali fényben:

— Kiül az ember a hegyre, a hegy legtetejére, s úgy nézi a hajnal érkezését. Hát azt mondja meg nekem: Van-e ettől csodálatosabb valami a világon?

3.

Széles, kopár mező, akár a tenyerem. Sehol egy domb, sehol egy bucka, csak a föld, meg a rét, meg a síkság. Nyugatról keletnek húzódik a síkság, s kétoldalt, északon meg délen a messziről idekéklő hegyek. Azok is inkább, csak mint a mesében, valóságuk nincs, csak körvonalaik vannak.

Hordjuk a téglát, keverjük a maltert, rakjuk a falakat. Körülöttünk meg ugyancsak pezseg a világ, zúg, csattog, sistereg, mintha valami forró katlanba tettek volna bennünket, s most ott forrnánk mi is. Teherautók rohannak, gépóriások búgnak, földgyaluk dübörögnek. Ő meg csak kopácsol, egy óriás faoszloppal küszködik reggel óta. Csakúgy röpködnek a forgácsok körülötte.