Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - Cselényi László: Keleti föld

— Se föld, se gyár, semmi. S akkor még jönnek a nyakunkra az urak, meg a végrehajtók, hogy így meg úgy. Hát mit lehetett itt már csinálni, mondja? Se kenyér, se ruha, se ház, se tehén, se disznó, se ló, hát mit lehetett innen már elvinni?

S hirtelen villámlásba csap át a szomorúság:

— Vasvillát ragadtunk, s kivertük a csendőrt meg a végrehajtót mind egy szálig.

— A háborút is, tudja, azt is, hogy megjártam. Évekig voltam odakinn, aztán, hogy egy kis pénzt összekapartam, csak meggondoltam magam. Mert kutyának való élet volt az, hallja! Szárazkoszton élsz, a család odahaza, itt meg csak a nagy-nagy idegenség. Gondoltam hát egyet, visszajöttem. Vesztemre, mert én azt akkor meg se gondoltam, hogy itthon háború készül. S alig melegedett meg a helyem itthon, már vittek is. Egyenesen a frontra!

Elnézem ezt az embert, ahogy beszél. Jó beszédes ember, csak úgy dől belőle a panasz. De nem is panasz ez talán, élettörténet. Hiszen nem is panaszkodik, csak az életét mondja, a puszta tényeket. Hosszú az éjszaka, összehozott bennünket a sors, mi mást tehetnénk. Mondja az életét.

— De nem is jól mondom. Már hogy alig melegedett meg a helyem. Mert az igaz, hogy kevés volt az időm odahaza, de arra épp elég, hogy megházasodjak. S gyereket csináljak, persze.

Huncutul nevet, most csillog az eddig borús szeme.

— Mert én ezzel mindig úgy voltam. Ritkán voltam otthon, de ahányszor hazamentem, mindig egy-egy újabb gyerek volt az eredmény. Van is belőlük elég. Ha jól megszámolom, éppen kilenc.

Mosolyog, aztán megint elborul a tekintete.

— Kimentünk a frontra. Sztálingrád, Donkanyar, Moszkva. Megjártam én is a hadak útját. Ki jutott nékünk innen is a java!

S keserűen bólint:

— Mert mik voltunk mi a németeknek? Büdös ruszki kutyák! Hiába, hogy velük harcoltunk, ellenség voltunk mindig.

— Mert mi csak ellenségek lehettünk mindig. Meg aljanép, akit még a legutolsó is lenézhet.

S ahogy közbeszólnék:

— Ä, ne is mondjon semmit, tudom én azt, hogy van! Ott volt például Amerika! Hát mik voltunk mi ottan?

Keserűen leint:

— Tudom, tudom! Volt kivándorló, akinek jól ment a sora, dehát mi csak a rövidebbet húztuk még ott is.

S szinte eltorzul az arca, ahogy emlékezik.

— Ruszinok, mondták megvetően. Szolganép, hozzászokott az ínséghez. Jobban bírja, de főleg tűri a nélkülözést, mert hisz jámbor fajta.

S nem állja meg, nagyot köp a padlóra.

— Hát ez volt! Ki jutott nekünk Amerikából, meg Franciaországból is a java. A favágás, meg az utcaseprés, meg az ólombányák — ez volt a mi paradicsomunk.

S nyel nagyokat, mintha valami gubancot akarna leszorítani a torkán, de az a gubanc nem engedelmeskedik, s ne adjisten, hogy meg tudna szabadulni tőle.

— így volt a fronton is. Vittek bennünket az élvonalba, agyútölteléknek.

— Bírja a ruszki, mondták. Hadd pusztuljon, van elég belőle. S ha biztos halálba küldtek embereket (márpedig hányszor küldtek), mi voltunk az elsők.

— A mieink aztán szökdöstek is át csapatostól a szovjetekhez. De akit elkaptak, felkoncolták irgalmatlanul, nekem meg családom van odahaza, anyám, apám, feleségem, gyermekem, nem kockáztathattam az életemet.

Miért nem lázadt fel ? Miért tűrte a sorsát ? Miért nem verte fejbe a munkaadót, miért nem lőtte szét a parancsnok fejét, s miért nem kiáltotta világgá a nyomorúságát?