Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - FIGYELŐ - Tarczal Zsuzsa: Helena Šmahelová: Suhanó szárnyakon
Helena Smahelová: „Suhanó szárnyakon" A cseh ifjúsági irodalomban — az utóbbi évek során — az olvasó gyakran találkozhat Helena Smahelová nevével. Magyar nyelven a „Lányok, fiúk“ után most a „Suhanó szárnyakon“ c. regénye jelent meg. A regény hősei serdülő lányok — az írónő kedvelt alakjai — s a főszereplő — Mása egyéni problémái megoldását, a közösségben találja meg. Az első személyben elbeszélt történet az olvasóban azt a benyomást kelti, mintha egy fiatal kis lány féltett naplójának hol naiv, hol bölcs oldalait lapozgatná. A „napló“ iránt — persze — a cím is felkelti az érdeklődést — s fehér sirályok, vagy galambok röptét várva — egy cseh kisváros tizedik osztályosai között Másával ismerkedünk meg. Mását — látszólag — a középszerűség jellemzi, középtermetű közepes tanuló, s eddig nem árult el különösebb érdeklődést, pl. a háztartás iránt sem. Mása azonban korán elárvult s ez a tény eltolódásokhoz vezetve két szuperlatívuszt eredményezett: szeretnie kell valakit, ezért imádja Eliskát, a szép, a kiváló tanulót, a mindig nyugodt Eliskát; aki osztálytársnője és egyetlen igazi barátnője, ezzel szemben duzzadó ellenszenvet táplál dédnagynénje iránt — aki neveli. A néni testesíti meg ugyanis Mása szemében az oly esztelen, oly elavult és fölösleges korlátokat. Mása ellenkezése kezdetben egy kismacska prüszköléséhez hasonlít, de irányt és merészséget kap — amikor a kislány beiratkozik az iskolájukban alakult vitorlázó repülőkörbe. Élete fokozatosan új formát kap és pozitív tartalommal telik meg. A közepes Mása, a kitűnő Eliska és a naiv Suska elindulnak a cseh ifjúság számára szélesre taposott utakon, a tökéletes technika útján át a vitorlázó-repülés azúrkék régiói felé. Mása eddig rajongása teljes reflektorát csupán Eliska felé fordította, de most új alakok jelennek meg a fényben, a magas, szőke — és természetesen — kitünően vitorlázó Ján — úgyis mondhatnánk: az első szerelem. A véletlen folytán azonban Ján és Eliska egymásba szeretnek, Mása pedig a kettős veszteség okozta hiányérzet lendítőerejétől a kiváló vitorlázók sorába emelkedik. Ennyi a történet magva. a Az olvasó a regény végére megszereti Mását, noha rokonszenve és részvéte mellett negatív gesztusait is észreveszi. Ilyen például Mása és a néni viszonya, melyről Mása így vall: „Én meg a nénim mintha más világrészről származó, különböző nyelven beszélő lények volnánk. A valóságban csupán más-más évszázad szülöttei vagyunk.“ De — tesszük fel a kérdést, éppen az alakok hitelessége, tehát a mindennapi életben tucatszámra előforduló azonos esetek miatt — miért kell ezért Másának a nénit utálnia? Az, a maga primitív módján mégis csak gondoskodik a gyermekről, meleg otthont ad és hozzá öreges, esetlen szeretetét — a kötelességét fogcsikorgatva teljesítő, de iránta a szeretet szikráját sem mutató lány iránt. Abból, hogy a néni nem lelkesedik Mása esti későnjárásáért, vagy a vitorlázásért — csupán a nevelő felelősség- érzetét látjuk. Az írónő ezt a körülményt olyan módon zárja le, hogy Mása a történet vége felé szánakozva nézi nénije öreg, görbe hátát, amint az a vonatba száll, de röviddel utóbb újból kineveti magában. A regény szerkesztési szempontból — így ahogy van egységesebb, mintha az említett problémánál az írónő hosszabban időzött volna, vagy megnyugtatóbban zárta volna a lányka és nevelő viszonyát —, de nem ártana, ha az ifjúsági irodalom olyan műveket alkotna, amelyek az otthoni nevelők és neveltjeik koordinálását célozná. Mása arcképéhez hozzátartoznak — korán elhalt — csupán a háttérben ábrázolt szülei. Anyját — kihez Mása élete legválságosabb pillanataiban oly forrón vágyakozik — fiatalon pusztítja el a tüdőbaj, s apja, aki a néni szavai szerint „mindig másokkal törődött“, koncentrációs táborban halt meg. Szerves kapcsolatot éreztet az írónő velük ott, ahol Mása kibontakozó jellemerejére világít rá. Sikerültek a könyv leíró részei — ahol korunk nagyszerű élményéből, a repülésből ad ízelítőt az írónő. A feladatok emberprobáló komolysága s a végtelen azúr szédítő szépsége boldogsággal töltik el Mását. Látja, hogy a nyári napban érő búzaföld olyan... „mint az olvadó, régi aranylemez“. Az alkonyodó tájon lenn ... „A folyó és a rét hegyi tavai világítanak, akár az olvadt grafit, és a repülőtér jelzőlámpái, égből földrehullott csillagoknak látszanak.“ Ismeretgyarapítók a repülőszakkifejezések, fogalmak, mint pl.: termik- kémény, ami a levegőben helyenként spirálba csavarodó sűrűbb légtömeget alkotva teszi próbára a vitorlázó ügyességét. Egy ilyen kéményből való bravúros kikerülése után Mása oktatója elismerését fejezi ki, s aztán a lányka élvezi a szabad szárnyalást, amely „olyan érzést kelt, mintha az est mozdulatlanságában folyóban úszna az ember“. A fizikumnak ez a nagyszerű felszabadulása Mása világnézetét is pozitívan befolyásolja. Repülés közben azon gondolkodik, hogy: „Mihez is kezdenének ma a szegény görög istenek, akik az akkori ember számára megközelíthetetlen Olymposzon tanyáztak? Ugyanúgy kikopnak majd a mai istenek is. Az 557
