Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - Cselényi László: Keleti föld

Olyan a város, mint egy pompás karácsonyfa. Csillog-villog ezernyi neonja, szinte vakítja az embert.

— Elnézem ezt a várost — mondja az öreg. (Jó beszédes ember, csak úgy árad belőle a szó.) — Nézem, nézem, s nem tudok mit szólni. Mert én ezt a várost, hiszi, vagy nem hiszi, egyáltalán nem ismerem. így belülről még nem is láttam, legfeljebb az állomásról, vonatablakból, átutazóban.

Megáll, kotor a zsebében. Dóznit vesz elő s cigarettát sodor nagy komótosan.

— Sodorjon maga is — kínálja felém.

— Köszönöm — mondom — nem élek vele.

— Persze, persze! Maguknak már csak a kész cigaretta kell, igaz-e?

Gyújtót vesz elő, akkurátosan megfordul, hogy szembe legyen a széllel, tenyerével óvja a lángot. Minden mozdulatát rajzolni kéne.

— Én meg látja, már csak ilyen vagyok. Bejártam a félvilágot, szívtam annyi cigarettát, hogy azt elsorolni is sok volna, mégiscsak így a szívem szerint való. Otthoniasan, dózniból.

Felveti a fejét, ahogy megyen, úgy néz bele az egyre sűrűsödő éjszakába, mintha nem is a sötétbe nézne, hanem valahová a messzi-messzi múltba.

— Hej, pedig de sok szép várost láttam én már, te boldog isten! Mit mondjak magának? Párizs? Ott dolgoztam harmincegytől harmincnégyig. Brüsszel? Ott dolgoztam harmincnégytől harmincötig. Csikágó? Ott dolgoztam harmincöttől harmincnyolcig.

Megáll, gondolkodik, csillog a szeme. Most valami nagyon szépre gondolhatott, úgy csillog a szeme.

— Pedig az itthoniakat nem is említettem. Brtislava, Prága, Ostrava, Karlovy Vary, Mariánske Lázné, Most. Ügy ismerem mindet, mint a tenyeremet.

S azt mondja végül:

— Pedig hát azok hol vannak innen. Ez meg, ez a Kassa, itt van egy köpésre tőlünk, de annyira nem ismerem, hogy ha valaki rámijesztene, eh se tudnék menekülni népszerivel.

2.

A füstös váróteremben ülünk, szívjuk a füstöt. Busz már csak reggel jön, kinn meg fal a hideg, nincs más hátra, itt kell virrasztanunk.

— Az én falumat Haburának hívják. Fenn van északon, egészen a lengyel határon. Lehet, hogy hallott már róla, ha másról nem, a lázadásról. Hej, nagy muri volt ott harmincegyben. Meg hogy még valami érdekeset mondjak, ott van mindjárt közelünkben a Dukla.

Szeme a távolba réved. Most a Duklát látja. Nem szól semmit, nem mondja, de tudom, hogy most a Duklát látja maga előtt, meg a faluját.

— Szegény föld, szegény nép, tudja! Ügy mondják, a világ vége. De igaz is, mert én ugyan sok földet megjártam már, de még olyan szegénységet, olyan nyomorúságot nem tapasztaltam sehol, mint ott van.

Rámnéz, szomorú.

— Azt mondta, ugye, maga magyar?

— Azt mondtam.

— Nohát én meg ukrán vagyok. Mert ott ukránok laknak, de az igazat megvallva, magunk se tudjuk már, hogy mik vagyunk tulajdonképpen. Mert, hogy mást ne mondjak, nálunk minden öreg legalább három nyelvet beszél tökéletesen: a szlovákot, az oroszt meg a magyart. De hány van, aki tud csehül, németül, lengyelül! Hogy az angolt, a spanyolt vagy a franciát már ne is említsem. Mert a mi népünk aztán megjárta a nagyvilágot, megfordult mindenfelé, s nálunk is megfordult minden náció.

S megint hirtelen fordul felém:

— Dehát nem mindegy az, mondja? Cári rezsim, monarchia, első köztársaság? Egyik kutya, másik eb. Mind csak a szegényembert nyúzza. Az meg csak él, él, mint az állat.

Rámnéz megint, nagy-nagy szomorúság van a szeme mélyén: