Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - FIGYELŐ - Egri Viktor: A világirodalom remekei
Talán véletlen, hogy a folyóirat egyetlen száma három írásban is rokonként érint, norvég, német és lengyel író tollával ugyanazt a kort idézi, de lehet, hogy tudatosság van a közlésükben, és én - inkább ennek a tudatos szándékosságnak adnék hitelt, mert helyeslem, hasznosnak és szükségesnek tartom ezt az éberségre intő, leleplező irodalmat. Tollforgató, aki megélte a háborút, a fasizmust és nem ír róla, valójában nem író; újra és újra írni, vallani kell erről, mert aki hallgat róla, annak a lelkiismeretén valami foltnak kell lennie. Ez a gondolat foglalkoztat, amikor André Schwarz-Bart, a fiatal francia író Concourt- díjjal jutalmazott az Igazak ivadéka című könyvét olvasom. (Megjelent a Magyar Nép- köztársasággal kötött közös könyvkiadási egyezmény keretében a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó kiadásában 1962). Vallomás az örök és kivédhetetlen barbárságról és gonoszságról, — talán így jellemezhetném egy mondatban a legjobban Schwarz-Bart regényét, amelyről André Wurm- ser, az ismert francia újságíró és kritikus a „Lettres Frangaises" - ben többek között ezeket írta: „Effajta könyvet csak nagy lendülettel lehet megírni. Már az is meglepő, hogy fiatal író első regénye ilyen nagy lélegzetű. De nem kevésbé meglepő, hogy az „Igazak ivadéka“ hangja teljesen egyéni. Schwarz-Bart minden másolás vagy tudálékosság nélkül veszi át a régi krónikások stílusát, s ebben a stílusban beszéli el az ősi legendákat. Keserű gúny itatja át hangját, amely szarkasztikus és szemérmes egyszerre, s gyakran él ugyancsak gúnyos antifrázisokkal. A biblia költőisége ragyog a könyv jónéhány bájos és tiszta részletében ... Az „Igazak ivadéka“ című regénynek legelső érdeme éppen az, hogy regény; Schwarz- Bart érdeme pedig az, hogy nem kerüli meg a legelviselhetetlenebb borzalmakat sem, hogy kimondja őket, mégpedig nem csupán minden ékesszólás nélkül, de jóval tompít ott abb hangon, mint amit voltaképpen igényelnének." A borzalmaknak legendája 1181-ben, az angliai York városában kezdődik. A középkori pogromok során itt hal mártírhalált a mindenkori Igazak egyike, Jóm Tóm Lévy rabbi. Az Örökkévaló akarata, hogy leszármazottjaiból valaki nemzedékről nemzedékre tanúbizonyságot tegyen kiválasztott voltáról és a többiek szenvedését magára vállalva kínhalált haljon. Az író nyomon követi a szenvedés ősi legendáját, a pestises középkoron át országról országba vándorol a Lévy-családdal, és néhány lapba sűrítve elmondja egy-egy Igaznak mérhetetlen szenvedését. Kerékbetörés, máglyahalál kísért, ám a barbárság nem töri össze hitüket a szívükben és nem törli le a szenvedés boldog vállalásának jelét homlokukon. Az üldöztetés útja egy kis lengyelországi faluba vezet — a regény archaikus hangjába itt már ironikus színek keverődnek, a hősi eposz fanyarrá szelídül, komikus elemekkel telítődik, majd ismét fellángol a pogrom és Mordecháj fia, a véznatestű Benjámin Németországba vándorol. Milyen megdöbbentően igaz a kis szabócska esetlen csetlése-botlása a szabadnak és demokratikusnak vélt Berlinben, majd Stillenstadtban, ahol napvilágot lát a kis Ernie, az utolsó Igaz. Az elszigeteltségből és kivetettségből azonban itt Stillenstadtban sem lehet kitörni, néhány békés esztendő után jön a barna métely, amely minden eddiginél mélyebben alázza meg a fajuk miatt üldözötteket. Megint menekülni kell, jön a drancyi tábor pokla, majd a halálra szántak lassű vánszorgása a gázkamrák és krematóriumok felé. „Schwarz-Bart végigköveti a kis üldözött gondolatainak tekervényes útját — írja méltatásában Wurmser —, elmondja elviselhetetlen szomorúságát, tehetetlen lázadását, különböző megkísértéseit: a szökés, a bosszú, az őrület, az öngyilkosság csábítását. Ernje lelkivilágának rajza oly mélységes és megrázó, hogy a könyv sok-sok ezer olvasója nyilván soha nem fog szabadulni hatása alól.“ Igen, a francia kritikusnak igaza van: nem tudunk szabadulni a könyv hatása alól, ettől függetlenül mégis bizonyos hiányérzésünk támad. Lehet, hogy feleslegesen, mert nehéz egy regényben mindent elmondani, tehát nem csupán a fájdalomról, a szenvedés vállalásáról tanúságot tenni és az emberek emlékezetébe idézni mindazt az embertelenséget, amely milliók kínhalálához, gyermekek vértanúságához vezetett — de ugyanakkor történelmi és társadalmi összefüggéseiben is megvilágítani az antiszemitizmust. így Schwarz-Bart szemében a faji gyűlölet, amelynek hat millió zsidó esett áldozatul, valahogy mintha csak folytatója volna a középkori vallásos gyűlölködésnek, amelyet az író túlságosan szubjektív szemlélettel ítél el. Talán ott a hiba — amennyiben hibáról beszélünk —, hogy a regény szörnyű lidérces látomásaival és a gonoszság apokaliptikus képeivel csak részvétet akar kelteni az olvasóban, mindvégig a megadásnak magatartását idézi, mintha a démonian rossz ellen nem lehetne vagy kilátástalan volna a harcot felvenni! Itt és ezért válik szenvedélyes, szívbemarkoló hangja ellenére is ez a tagadhatatlanul nagy és igaz regény egyoldalúvá, mert nem fogadhatjuk el, hogy a fasizmus gonoszságával szemben védtelenek vagyunk, hogy csak a megtisztító szenvedést szegezhetjük szembe a barbárság, a faji gyűlölet pusztító erőinek. Ez az egyoldalúság, az író messzianisztikus életérzése azonban nem csökkenti a regény nagy értékeit, legfőképpen bátor hangját, mert „nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki hu- nyorítás nélkül nézzen farkasszemet a mérhetetlen szenvedés fekete napkorongjával.“ (A. Wurmser.) Justus Pál kitűnő, költői ihletésű, gondos fordítása élvezetessé teszi a regény olvasását. Egri Viktor 556
