Irodalmi Szemle, 1962

1962/5 - FIGYELŐ - Egri Viktor: A világirodalom remekei

A szűzi, érintetlen lelkű hegyipásztor és az apostolok szerepére kijelölt társai, mint Mikhélisz, a falu dúsgazdag földesurának a fia, és Jannakosz, a szamaras vándorárús alázatos szívvel és nagy lelkesedéssel készülődnek szerepükre, s ahogy telnek a hetek, érzés- és gondolatvilágukat egyre jobban áthatja a bibliai felebaráti szeretet és a tiszta emberség parancsszava. És ekkor a jót áhító, a szegényeken és ínségeseken segíteni akaró, emberséggel eltelt fiatalok elé korlátok me- redeznek, összeütközésbe kerülnek a gazdagokkal, szembekerülnek minden aljassal és gonosszal, amit a vagyon éhsége szül, a pénz ördöge sugall.

Manoliosz, a hegyipásztor lemond a házasságról, a szerelemről, hogy testben és lélekben tiszta maradhasson, és amikor a falu török parancsnokának kedvencét, Juszufkét átvágott torokkal holtan találják, kész magára vállalni a gyilkosság bűnét, hogy ezzel megmentse a túszul elfogottakat az aga haragjától. Am Patriarkéasz, a földesúr mást olvas ki Manoliosz önfeláldozó tettéből. Nagyravágyónak, felforgatónak bélyegzi és fejére olvassa, hogy szovjet bérenc; az oroszok megvásárolták, hogy viszályt szüljön az eddig békésen élő faluban és megbontsa az isten által megszabott rendet.

A falu két részre szakad, a becsületesebb fele segíteni akar Fotisz atyának és híveinek, akiket a törökök elűztek otthonukból, és Ly- kovrisszi felett, a kopár és terméketlen hegyoldalon próbálják átvészelni a telet. Fagy és éhhalál tizedeli ezeket a földönfutó nincsteleneket, a gazdagok azonban még az alamizsnát is sajnálják tőlük. A földesurat szélütés éri és meghal, de a fiát nem engedik az örökébe, megakadályozzák, hogy vagyonával megsegítse a nyomorgókat, mert a gazdagok szemében a világ rendje az, hogy megmaradjon ez a félfeudális állapot, legyen úr és szolga mindörökre! így aztán az éhhalál rémétől kergetett szegények erőszakkal veszik el azt, amihez jussuk van, és ekkor a pőpa az agához siet, hogy tőle a szegények leverésére a török katonák segítségét kérje.

Az aga Pilátusként kiadja a pópa követelésére az elfogott Manolioszt is, megfélemlítve a pópa szavától, hogy bolsevista, tönkre akarja tenni Törökországot, a háta mögött ott áll Moszkva, az uszítja. „Ha életben marad, olyan tekintélyre tesz szert, hogy a végén az egész világot elnyeli,“ így érve*l Grigorisz atya.

Ezek után nyilvánvaló, hogy Manoliosznak meg kell halnia, mert egy önző, harácsoló világ nem tűri, hogy tovább hirdesse „bolseviki“ eszméit. A pópa a templomba hurcoltatja, hogy ott mint „bolsevistát“ felelősségre vonják a falu felgyújtásáért, a tanító haláláért, a földesúr éléskamráinak kifosztásáért. A vég elkerülhetetlen, „hivatalos“ ítélet nem esik, de Manoliosz meghal: a feltüzelt tömeg vakságában száz és száz késszúrással végez vele.

Az ártatlan, nemesszívű pásztornak a jó és rossz halálos összecsapásában el kellett esnie, ahogy másutt a világon ezrek és százezrek hullottak el felemelt fővel és ártatlanul — az emberiség jobb jövőjéért. Vajon megváltást hozott-e Manoliosz mártiromsága és halála? A szarakini szegény görögöknek a külső jelek szerint nem, mert közelednek a török katonák és nekik menekülniük, folytatniuk kell földönfutó útjukat. De semmiféle áldozat nem lehet hiábavaló és meddő, így Manolioszé sem: a nyomorultak rongyosan és éhesen futnak napkelet felé, törhetetlen hittel hirdetve, hogy ők az igazak, ők jelentik a föld sóját.

Kazantzakisz páratlanul nagy elbeszélőművész, regényét azonban nem a cselekmény izgalmassága, a történet sodróan drámai ereje teszi naggyá, hanem eszmei gazdagsága, az emberi helytállásról, a lélek nemességéről vallott gondolatai. Hősében, a kommunista eszményeket nem ismerő és magát mégis bol- sevikinek valló hegyipásztorban a legendás Dankónak, a melléből szívét kitépő és a sötétben utat mutató orosz hősnek újkori görög mását látjuk.

A budapesti Nagyvilág júniusi száma egy Leif Arnold Holma nevű negyvenesztendős norvég vasesztergályos A kisfiú és az öregember című novelláját közli azzal a megjegyzéssel, hogy egy radikális polgári lap népszerű pályázatára beküldött hatszázhatvanhat novellából ennek ítélték az első díjat. Egy öregember és nyiladozó értelmű kis unokája utolsó útját írja le valahol Norvégiában egy halálmenetben — kopár szavakkal és mégis költői érzékenységgel, a realitásnak azzal a megdöbbentő erejével, amely néhány oldalon sűrítve hozza a fasizmus szörnyű embertelenségét.

Ugyanebben a számban Bodo Uhsenek, a kitűnő német prózaírónak A toronyör című novelláját olvasom. Ez az írás a másik oldalt mutatja: egy Peter Kluge nevű SS-katonát, a fogolytábor egyik tornyának költészetet kedvelő, Goethe verset idézgető gyilkos őrét, akinek barátja, egy Matthiessen nevű holsteini legény azon sopánkodik, hogy futószalagon megy itt a kivégzés munkája, és így nincs alkalma valakit egyénien „kikészítenie“, ahogy azt Dachauban és Buchenwaldban nagy kedvteléssel megtehette.

Ez a novella is torkon ragad, mint a norvég munkásíró novellaremeke. Egy magasabb szocialista humánum nevében mond ítéletet, elmarasztalja a bárdolatlan, szadista gyilkossá züllött embert, de fellebbezhetetlenül magát a rendszert is, amely ilyen silánnyá züllesz- tette hívőit.

És végül ott a harmadik novella, a lengyel Staniszlaw Wygodzki Csak egy szálka című írása. Különös, kissé expresszionista párbeszédes formában a múltat idézi — egy kislány tragikus halálát egy embervadászat idején.

555