Irodalmi Szemle, 1962

1962/5 - ÍRÓK MŰVEK VÉLEMÉNYEK - Tóth Tibor: Elsa Triolet és Louis Aragon az irodalom maiságáról és a realizmusról

adó újságközleményre is. Számomra mindkettő ugyanazt jelenti. Elvégre nem az a fontos, mit formálunk; a fontos a formáló kéz. Ha Napóleonról írok, vagy például most Granadáról, nem a cselekmény kortársainak szemével látok, hanem a magam mai szemével.

Elsa: Ha a máról írunk, való tény van a kezünkben, viszont mindaz, ami az idők éjszakájából jön, tele van kétségekkel, vajon megtörtént-e valóban és hogyan történt. Én legalábbis mindig kételkedem. A legjobb riportok és interjúk is kissé pontatlanok.

Aragon; Ez nagyon fontos. Nem csupán a régmúlt dolgokkal kapcsolatban támadhatnak jogos kételyeink, kétségbe vonhatjuk a mai események leírásának hitelességét is. Ez a szemtanúk írta riportokra is érvényes. Valamit mindig összezavarnak. Olyan ez, mint amikor húsz újoncot egy sorba állítanak, az elsőnek valamit a fülébe súgnak és megparancsolják, hogy minél gyorsabban adja tovább: a huszadik már egész mást mond, mint amit az elsővel közöltünk. Számomra nem is oly érdekes a tények szabatossága, abszolút hűsége, hanem az a fontos, hogyan öltöm láncba a tények kiváltotta gondolatokat, tanulságokat, a következtetések bizonyos sorát, amelyekhez ez úton eljuthatunk. A megírás jelenti számára ezt az utat.

Elsa: Amikor a távlat szükségéről beszélnek, nézetem szerint ezzel azt akarják mondani, hogy a közvetlen jelenről vallva tévedhetünk (nem egy szovjet író átírta vagy átírja könyveit). De mekkora a szükséges távlat, hány év vagy évtized? Vegyük például Rettegett Ivánt, hányszor és mekkora idők távlatában vizsgálták felül és változtatták meg a róla vaHott nézeteket. Soha semmi sem végleges, sem ma, sem száz év múlva. A gondolat sem lesz helyesebb attól, ha száz esztendeig érlelődött.

Aragon; Az egész távlat-probléma abszurdum. A magam részéről nem hagyom megkötni magam sem ilyen, sem olyan irányban. Szembefordultam mindazokkal, akik azt kívánták tőlem, hogy kerüljek bizonyos távolságba az eseményekkel, másfelől viszont teljes szabadságot követelek, hogy saját szememmel láthassam az emberi történelem bármely mozzanatát. Mindkét esetberi ugyanis a fontos a mai szem... Tudja, minden tőlünk függ, nem pedig a távlattól. Az olyan író, akinek gondolkodása ellentétes a történelem menetével, mindig tévedni fog, távlattal és távlat nélkül egyaránt. És miért ne tennénk fel, hogy azoknak, akiket haladó íróknak mondunk, mindkét esetben igazuk lesz.

Jannisz Ritszosz a költészetről

Jannisz Ritszosz a kiváló görög költő több hetet töltött a Csehszlovákiai írók Szövetségének vendégeként a dobriši alkotóházban. A Literárni noviny munkatársával beszélgetést folytatott a költészet kérdéseiről, s többek között ezeket mondta:

— A költészet nem rendelkezik az esztétikai eszmék kész rendszerével, még olyan rendszerrel sem, amelyet a költészet gyakorlatából és tapasztalataiból szűrtek volna le, s nem beszélhetünk adott költői munkamódszerekről sem. Az alkotó munkával szerzett technikánk és ismereteink sem elegendők új versek teremtéséhez. Azt mondhatnánk, hogy a költészetet mindig kezdetétől fogva kell felfedezni, minden új versnek megvan a saját törvényszerűsége, amelyet az alkotás folyamata során meg kell találnunk, valóra kell váltanunk a kifejezések, szavak, forma révén, hogy ez a törvényszerűség maga öltsön testet a szavakban, hogy általa keljen életre mint egy egész, s nem mint két dolog kapcsolata és találkozása. Éppen ebben tér el a bölcselet a költészettől, bár problematikájuk közös. És éppen ebben mélyebb és szabadabb a költészet a bölcseletnél. A költésze_t nem válik eszméinek, felfedezéseinek rabszolgájává, nem szolgálja, nem ismétli őket, nem vereti magát bilincsekbe általuk. Felfedezéseit sem kövesíti „elvek sorozatával“ „rendszerré“, nem teszi kötelezővé használatukat minden új téma esetében. Ezzel ugyanis értéktelenné, semmissé tenné saját felfedezéseit, megfosztaná őket legfontosabb tényezőjüktől — az

540