Irodalmi Szemle, 1962

1962/5 - ÍRÓK MŰVEK VÉLEMÉNYEK - Tóth Tibor: Elsa Triolet és Louis Aragon az irodalom maiságáról és a realizmusról

örökös mozgástól, folyamatosságtól és változékonyságtól, vagyis attól a képességüktől, hogy változzanak és elősegítsék a valóság és az ember változását — azt, amit más szavakkal történelmi változások folyamatának, fejlődésnek, az etika nyelvén javulásnak és tökéletesnek hívunk.

— A mai költő számára, — mondta a beszélgetés végén Jannisz Ritszosz, — aki fontos társadalmi tényező, a szavak nem jelentenek sem játékkockákat, amelyekből csinos és törékeny várakat épít, s az ékszerészhez hasonlóan nem lát bennük ragyogó ékköveket sem. A szavak nemcsak pontosan meghatározzák a témát és az értelmet, hanem ugyanakkor eleven szervezetek is, öt érzékkel, érzelmekkel és érzésekkel, mérhetetlen emlékezettel, határtalan történettel és elképzelhetetlen asszociációs erővel, amely megmozgatja a gondolkodást és az érzékeket, s ezáltal egyre szélesíti a keresés, az áttekintés, a megismerés és a hitvallás távlatait. A szavak, mint látjuk, az emberek közötti megértésnek, a tapasztalatok kölcsönös kicserélésének, megőrzésének és gyarapításának szükségéből, abból a szükségszerűségből fakadnak, hogy megmentsük az embert önzésétől, a személyes magányosság szenvedéseitől, a „kimondatlanságok“ fojtó csendjétől, a munka hatékonyságának szükségessége szülte a szavakat, a megismerés, az együttműködés, az ember anyagi és szellemi felszabadulásáért a természettel folytatott harc szüksége szülte a szavakat. A szavakban történet van, amely aszerint gyarapodik, mennyi tehetséggel használjuk őket. Hogyan dolgozhatnánk ezzel az anyaggal, ha nem sajátítanánk el a „mesterséget“, ha nem élne bennünk a mesterség legnagyobb fokú lelkiismerete? Sokszor mondták, hogy a költő tette a szó. Ezért számára múlhatatlanul szükséges a „mesterség“ ismerete, hogy szerszámait a legnagyobb biztonsággal, szigorral, komolysággal és felelősséggel használhassa.

Nem minden rossz, ami új

Nyikolaj Aszejev szovjet költő a moszkvai Lityeraturnaja Gazetában közölt cikkében foglalkozik Andrej Voznyeszenszkij fiatal szovjet költő versei körül támadt nézeteltérésekkel. Aszajev megállapítja, hogy a fiatalok lelkesülten fogadták Voznyeszenszkij verseit, szeretik a költőt és várják újabb műveit. Az idősebbek meglehetősen tartózkodóan viselkednek vele szemben és nem ismerik el tehetségét. Nazarenko kritikus odáig ment, hogy a költő képeiben valamiféle „más értelmet“ keres, s azzal vádolja Voznyeszenszkijt, hogy bonyolult költői képeinek nyelvét csak azért használja, hogy álcázza a szovjet emberek számára elfogadhatatlan gondolatait. Aszajev fenntartás nélkül állást foglal Voznyeszenszkij költészete mellett. Saját maga példáján mutat rá, hogy nem könnyű megérteni verseit, elsősorban azért, mert minden olvasó már megszokott valamiféle költészetet és az új tehetségektől is azt várja, hogy az ismert költői képekben gondolkozzék. Minél öregebb és olvasottabb az olvasó, annál nehezebben szabadul előítéletétől. Az ifjúságnak éppen az az előnye, hogy nem „terhelik“ az efféle tapasztalatok, s ezért könnyebben felismeri az új tehetségek előnyeit és sajátosságát. A kritikusok gyakran hasonlítják Voznyeszenszkijt Paszternákhoz és Cvetajevához. Aszajev szerint a fiatal költő elsősorban Majakovszkijhoz kapcsolódik, mégpedig hagyományellenes versei, rendkívüli képalkotó képessége, s mindenekelőtt ama törekvése révén, hogy „önmagát fejezze ki“. Aszajev néhány vers elemzése alapján rámutat, hogy még a látszólag érthetetlen költemények is egészben véve könnyen olvashatók, ha megértjük a fiatal költők képszerű gondolkodását. Aszajev cikke végén megállapítja: „A művészet a társadalmi fejlődés törvényei szerint alakul. Ha a társadalom figyelme elsődleges életszükségletei felé irányul, olyankor a művészet várhat. Minthogy nincs időnk komolyan foglalkozni a művészet kérdéseivel, gyakran e problémákat szakértő kritikusokra bízzuk, akik ismerik ugyan a művészet létrejöttének minden régi módszerét, de sohasem ismerik fel a fellépő tehetségeket... Nincs elég időnk, hogy figyelemmel kísérjük a művészet, a költészet életét, s hogy meg- védjük a szovjet költészet virágzó fáját a korai fagyoktól“.