Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - DISPUTA - Bábi Tibor: Kísérlet
időben megkétszereződött. A mai szlovák költészet közönség-sikeréről nem mer nyilatkozni; a száraz számok látszólag a cseh országrészekben tapasztalható folyamat ellenkezőjét bizonyítják: Lajčiak „Ének a nagy barátságról" című kötete 1950-ben 10 750 példányban, Mihálik „Nem halok meg szalmán“ című könyve 1955-ben 4300 példányban, Válek „Vonzások" című verseskötete 1961-ben 1500 példányban jelent meg. Igaz, a fiatal szlovák költőknek még meg kell vívniuk harcukat az olvasó megnyeréséért. Šotola azonban főleg Válek esetében úgy véli, hogy a példányszámot túlságosan alacsonyan állapították meg: ez a költészet hamarosan viszonylag széles olvasó- közönségre talál. I Bábi Tibor I kísérlet Ebben a számunkban idősebbek, fiatalok s a legfiatalabbak egy egész kis antológia anyagát kitevő versét közöljük. A válogatás eléggé véletlenszerű, mondhatnám, nem is válogatás. Köztudomású, hogy lapunk bizonyos mértékben reprezentálni akarja a csehszlovákiai magyar költészetet (s nemcsak a költészetet). Ebben az esetben lemondunk erről a tiszteletreméltó szándékról, hadd mutatkozzék meg az irodalmi folyamat egy mozzanata a maga ösztönösségében és meztelenségében. Nem lesz hiábavaló kísérlet, s levonhatunk belőle néhány tanulságot. Vegyük hát sorra a szerzőket, illetve verseiket ! Aki közel negyven éves Monoszlóy M. Dezső kiforrott verstechnikával és formanyelvvel dolgozó költő (egyben kitűnő műfordító) — négy versét közöljük. A versek címe: Ha barátom lennél, Lehettem volna, Fejállás, Ki közel negyven éves. Mind a négy vers meghökkentő individualizmusról tesz tanúságot, s ez az individualizmus valami egészen hamis, képzelt platformon ágál: ,... mert nemcsak papíron és tintán múlik, hogy az ember magáról beszéljen olykor. Ez az atomokkal és technikával teleszőtt, roha- nem is kéri számon az ilyesmit. (nó kor Szőröstől, bőröstől elfogad s tömeggé gyúr .. írja „Ha barátom lennél“ c. versében, melynek alapélményére a budmericei parkban tett szert. Itt a konzervált és rezerváciőként őrzött természet ölén meditál az életről, mely foto- montázs szerűen jön szembe vele. Versének alapgondolata, melyet már az idézett első szakasz néhány sorában is megfogalmazott, kissé meggyőzőbben és az egyedi sors fontosságát hangsúlyozva újra felbukkan a vers vége felé: „Ily sok hihetetlen sokszínű sejtből áll a tömeg akárcsak ez az összekötözött kéregköteg, mely messziről úgy néz ki, mint egy elejtett ( szárnyas". Örök és időtlen békét suttog neki az erdő; s az örök és időtlen béke ihletése alatt fogalmazza meg végül a vers már egészen igaznak tűnő tanulságát: Ne búsulj, kis bolondos sorsod is fontos, akár a lepke sorsa, a fűszál léte, és ez a külön sors, csak a tiéd, másé senkié sede te úgy mondd el, hogy mindenki megértse! Ars poetica ez s egyben életfilozófia, de furcsa életfilozófia, mert nem a teljes igazságra, csak féligazságra alapul. A költő magát, mint személyiséget csak a társadalomtól elvonatkoztatva, valami metafizikai időtlen béke kulisszájának segítségével tudja realizálni: ime, kiszöktem a társadalomból, múltból, jelenből, jövendőből, az időtlen békébe, egy öneszmélő pillanatba, s csaló így és ilyen áron vagyok valaki: én — vagy személyiség. Mihelyt elhagyom a parkot ott vagyok az atomokkal és technikával zsúfolt jelenben, civilizációban, társadalomban, mely tömeggé gyúr. Mi marxisták vagyunk, s tudjuk, hogy az ember személyisége, képességei csak a társadalmon belül, a társadalom számára végzett hasznos munkában realizálódhatnak. Eltekintve a költő magatartásától és individualizmusától a vers bizonyos mértékben objektívnek tűnő ellentmondást tükröz; s ezt rövid képletben fogalmazhatjuk meg: civilizáció kontra természet, technika kontra ember. Az utóbbi években ez a probléma sok vitát váltott ki. Véleményem szerint itt is álproblémáról van 522