Irodalmi Szemle, 1962

1962/5 - DISPUTA - Bábi Tibor: Kísérlet

szó. A romantikusan eltúlzott Rousseau-i természetérzés ágaskodik itt az élet új, illetve már nem is új tényei ellen. A modern technika, tudomány és civilizáció nélkülözhetetlen létföltétele az emberiségnek, s a költő számára sem marad más hátra: meg kell barátkoznia azzal, ami nélkül elképzelhetetlen lenne az élet, még akkor is, ha ez a technika, tudomány, civilizáció új és elrettentő veszedelmeket rejt magában. S épp itt kínálkozik az igazi alkalom arra, hogy az ember és a költő realizálja önmagát és képességeit: adja fel az avult Rousseau-i romantikus életérzést, s az élet új feltételei között küzdjön meg az újféle veszedelmekkel. Csakhogy ... Csakhogy van-e, maradt-e ereje rá? Nem maradt.

Égi ítélet nem szorongat, a földi néha rémít és sóhajként a béke óhaja megérint, mert szüksége van annak irgalomra, kire eljövendő évek várnak vicsorogva, s ki közel negyven éves.

(Ki közel negyven éves)

Talán embertelen, kegyetlen dolog lenne elítélni a költőt, hiszen megfárad, elkophat az ember, s nem is ítéljük el, ha elkopva és megfáradva egy várható háború rémével viaskodik, de legalább viaskodna! S. K. Neumann a csehek nagy szocialista költője, még halálos ágyán is ökölbe szorított kézzel tekintett nyugatra a háborús uszítőkra. A negyvenéves Monoszlóy M. Dezső már csak irgalomra vár. Ez a gyengeség és irgalomra várás gyógyíthatatlan individualizmusának következménye. Igazságkereső szenvedélyét is ez az individualizmus siklatja félre:

Hajtott a vágyam hogy a mélybe essem, hullámot horzsolva zuhanjon a testem a hegycsúcsig, mely végre mélység és nem ma- s ahol gyöngyöt érlel az, ami igazság. (gasság,

(Fejállás )

Aki csúcsra tör, annak határozott, konkrét célja van: Exelcior! a szabadságért küzdők jelszava volt. Béke— szabadság egyértelmű szavak, s az igazság velük rokonértelmű fogalom, bennük foglaltatik. Monoszlóy nem akar a csúcsra törni, ő fejre áll és esni akar. Igazságkeresésből hiányzik a hév és az aktivitás, s épp ezért a tehetetlenséggel akarja pótolni. Lehet-e? Nem hiszem.

„Lehettem volna“ c. versében rokonszenves gondolatot pendít meg, a proletárinternacionalizmussal rokon gondolatot, csak hogy na- gyon-nagyon távoli ez a rokonság. A magára maradt értelmiségi racionalista okoskodásával jut el hozzá:

Az ember körül a származása puszta mez, másoktól kapott, nem kért cifraság.

S ha így van színét átkozza az alma, a perccel vitázva, melyen nincs hatalma, ahelyett, hogy érjen mint minden más

(gyümölcs?

Aki erőszakkal magára akar maradni, végül nagyon magára marad. S ez inkább tragédia, mint elítélendő dolog.

Mégis hiszem és hinni akarom, hogy nem ez a teljes Monoszlóy, s csakhamar más oldalról is bemutatkozik.

Fecsó Pál

nevével szinte jól esik újra találkozni. Ám tavaszi rapszódiája valóban nagyon rapszódi- kus. Néhány rövid szakaszba zsúfolva belső felszabadulásának történetét vetíti elénk.

Szemébe kacsint a Nap, amire várt, vágyott, s mint lányok a füves réten táncolnak a táncos sugarak — aztán tragikusan megbicsaklik. Megrohanják a háborús emlékek, sebesülésének, elnyomott gyermekkorának emlékei. Vén Homéroszt idézi, akinek verslábai „verítéket szültek“, s kíméletlenül lefokozza, lerántja egükből a görög Isteneket. Ügy vélem mégse illik Vénuszt zsoldos cédával azonosítani, Mar- sot a Gestapoval, Ámort nyomortanyába gyömöszölni. (S bár a görög isteneket és Homéroszt latin fordítások közvetítésével ismertük meg, talán nem illik őket Homéroszszal kapcsolatban latin nevükön emlegetni.) Marx számára a görög kultúra az emberiség gyermekkorát jelentette, s az emberiség mindig szívesen fog visszaemlékezni saját gyermekkorára. Értem én, értem Fecsó Pált. Szükségét érzi a bálványrombolásnak, mítoszrombolásnak, de tegye ízléssel és mértékkel, mert nem illik megvetni azt, amit az emberiség évezredeken át tiszteletben tartott. Ha pedig a jelenre akar utalni, megteheti extremitások nélkül is. A görög istenek bizony élnek — márványba faragva és nagyszerű költeményekben hallhatatlanná énekelve.

Érzi ő maga is, hogy vétett; mert exkuzálja magát:

„Bocsáss meg költők eleje, ha megbicsaklunk néha, néha, de az istenek elhagytak már, s nincs más isten csak a Föld, és a múltunk, mely sírba ránt, s a jövő, mely minket örökölt.

Komoly, szép sorok — és sokatmondó sorok. Ám ezek után egy kínos és zavaró következetlenség következik:

„Imigyen szépen kilábaltam a múltból..

Fentebb a múlt még isten, amely sírba ránt, s alább már kilábal belőle. Igazi költeményben nem lehet kilábalni az istenből. Talán drasztikusan helyettesítem be a fogalmakat, de Fecsót úgy látszik csak így lehet rádöbbenteni sántító logikájára.

523